HTML

urbánus menekülés

Dr. H. , Voporto és Hinta a városi szkájparaszt értelmiségiek próbálnak feldolgozni, főzni, sütni és népies elfoglaltságot keresni. Közben versek, írások, receptek bukkannak fel. Disznó-, birka-, kecskevágásba bonyolódva tesztelnek borokat és horgásznak is. Plusz magas irodalom, eredeti Erdélyi Mihály grafikák fel-fel bukkanásával.

Naptár

szeptember 2017
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1 2 3
4 5 6 7 8 9 10
11 12 13 14 15 16 17
18 19 20 21 22 23 24
25 26 27 28 29 30

kihagytad ?

Utolsó kommentek

2008.12.28. 21:16 dr. H.

MINT A FOGYÓ GYERTYA

Páratlan ez a karácsony. Már vége az ünnepnek, de a négynapos pihenésnek még csak a fele telt el. A gyertyákat még nem engedtük csonkig égni. Nekik még feladatuk van. Az ünnep hangulatát kéne fényükkel átpaszírozni szürkülő hétköznapjainkba. De a halódó kísérletek, mint eddig is mindig, a szilveszteri bohémság kigyógyíthatatlan hazugságaiba hígulnak fel visszafordíthatatlanul.

 

A karácsonyfákon lévő gyertyák már mindegyike égett egy kicsit. Fogynak az ajándékokba kapott pezsgők, fehér, vörös és rose borok. Belekóstoltunk már mindabba az összes jóba, amit Jézus születésének tiszteletére apránként összegyűjtöttünk az utóbbi hetek során. Mintha mi ajándékozhatnánk, keleti bölcsek, mirha, tömjén vagy arany helyett szeretteinknek, és ez az önkéntes adakozás tényleg jól esik. A gyorsétkeztetéshez, egyszerű büfékhez szoktatott gyomrunk, minden biztosítékot kiverve ég. Jelzi, hogy a végbement tortúrák megviselték, és mint Stohl Buci egymásra merőleges tenyereivel adja tudtunkra, itt az idő, ácsi. A jó előre betankolt szódabikarbóna is már fogyóban. Agonizáló emésztésem állandóan ordít felém és jelez, ne tovább. Ízlelőbimbóim és bélbolyhaim ellen indított már nem tudom hányadik terrorbombázás alig egy-két órája csak, hogy elcsitult. És a péntekenkénti böjt igazi értelmet nyer. Akadozó szervezetemnek már csak ez lehet egyetlen balzsama. Páratlan ez a karácsony. Már vége az ünnepnek, de a négynapos pihenésnek még csak a fele telt el. A gyertyákat még nem engedtük csonkig égni. Nekik még feladatuk van. Az ünnep hangulatát kéne fényükkel átpaszírozni szürkülő hétköznapjainkba. De a halódó kísérletek, mint eddig is mindig, a szilveszteri bohémság kigyógyíthatatlan hazugságaiba hígulnak fel visszafordíthatatlanul. A holnap nem hasít belém a végeláthatatlan újbóli munkakezdés megszokott ostorütéseivel. Holnap még a gép sem forog, és az alkotó is még pihenhet tovább. A halálos iram előtt a szív erőt gyűjthet még egy kicsikét. Még két nap, hogy ünnep után, munka előtt magadba szállhass, vagy láthatatlan béklyóidtól engedve magad fölé emelkedhess.
Valami elromlott. Elromlott itt bennem is. Buta habzsolás, mértéktelenség már írja a számlát, hogy megrontott testemnek benyújthassa. Mikor kezdődhetett el bennem a pusztulás? A tiltott gyümölcsbe történő fogak beszakadásakor kezdődött valamikor. Ezt még nem én követtem el. Ez a kollektív bűnünk. Bennem mikor kezdődött a pusztulás, aminek a felelőse magam vagyok? Milyen csábításnak engedtem egykoron. Mi bilincselt úgy magához hajdan, hogy most már láncaim nélkül is fogoly vagyok? Hol volt az a pillanat, az az igazságnál is erősebbnek látszó indok, ami felülírt minden logikusnak tűnő érvelést?
A meg nem írt leckékkel kezdődött diákkoromban? A túlivott ifjonti éjszakákban? Az első lódításkor szerelmemnek? Amikor először magáért csak a gyönyörért öleltem? Talán abban a hazugságban amit könnyebb volt akkor úgy kimondani? Ahogy szerelmedet kézen fogva az abortuszra kísérted? Ahogy könnyebb volt sunyin rákényszeríteni a másikra, hogy inkább ő hagyjon el, mint őszintén szakítani? Amikor egyszerűbb volt megszerezni azt a másikat, mint az egyiket megtartani? Talán a vizsgákon szerzett megfeleltekben? Amikor a forma kedvéért feladtad néha a tartalmat is? A biztos magány választásakor? Amikor már nem akartál senkinek sem bizonyítani? Amikor könnyebb volt rászólni a gyerekre, mint leülni mellé és megérteni? Amikor egyszerűbb volt büszkeségből okítani, mint elfogadni másoktól a jó szót? Amikor könnyebb volt megsértődni, mint egyszerűen csak megbocsátani?
Mikor és hol kezdődött el bennem ez a pusztulás? Törvényszerű volt? Kikerülhetetlen? Tehettem volna ellene, tudom. De mint aki napszúrást kapott, most már hiába fekszem hűvös, sötét szobába. A dolog megtörtént, és példás vezekléssel sem tudom a következményeit megmásítani. Bármeddig is zuhanok, helyzetem józan megítélése sem képes repülni megtanítani.
Apám jut eszembe. Már régen túl van a nyolcvanon. Amikor megözvegyült már közel a hetvenhez járt. Ő karácsony ide, karácsony oda, még mindig őrizni tudott égő gyertyáiból egyet-egyet, hogy az újrakezdést segítségül hívja a már elaludtakat is újra világítani. Biztos eredője családunknak Ő. Utolsó elővédként őrzi a reményt, és én rettegve várom azt a pillanatot, amikor kénytelen lesz átadnia azt nekem. Nekem, felkészületlennek, és úgy érzem még méltatlannak.  De ma még ő a préda és így, neki köszönhetően még ötvenhez közel is én csak tartalék vagyok.
Gyermekeimet nézem. Szemükben még ott létezik az a csillogás, ami az enyémből már régen kihunyt. Őszinte, ártatlan hittel, indulófélben egy hazug, bűnös világ felé. És hiába látom az élet feléjük mosolygó Jánusz arcát, okosat vagy bátorítót mondanom nekik most sem tudok. A meg nem írt leckéikről már tudomást szereztem régen. Saját, majdan kikerülhetetlen tragédiájukban, még csak most megy fel a függöny. És a többi csapda, remélem, még a látóhatár mögött sejlik csak, más tereptárgyak mögött lopódzkodnak még, jóval a horizonton túl.
Karácsony másnapja van. Sötét az utca, sötét, alig havas és kihalt. És mint Cseh Tamásnál telente vasárnap , csak szívem megcsavarodásának parányi sikolya ér el lelkem dobhártyájáig. A másoknál megszokott tragédia valami hazug kárpótlást ad a fájdalmaimért? Az „ennek úgy is így kell lennie”, okosnak tűnő hazugsága, józan ítélőképességemet is elfedő hályoggá hízott szemem elé az idő múlásával? Bizonyára.
A vörösboros üvegben ahogy nézem, már készülődik egy újabb cunami, ami poharamat utoljára fogja színültig tölteni. És átköltözhet a mámor csillogó rubint tengeréből sápadt ajkamon keresztül majdan csillogó szemembe. De ez már megint olyan mintha költészet lenne. Attila (a József) szelíd megbánással néz körül a tájon, aztán lassan az ünnep meleg tüzeit köpő ablakai mögé rejti tekintetét. Szemét már nem marja vörösre az álom. Csukva ugyan, de nem alszik. Aludni nem tudna ő sem most. Csak beletörődve, csendesen mereng.
 

 

1 komment


A bejegyzés trackback címe:

http://szkajparasztok.blog.hu/api/trackback/id/tr6845886

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Palinta 2008.12.29. 08:47:24

Ez jó volt. Köszönöm.