HTML

urbánus menekülés

Dr. H. , Voporto és Hinta a városi szkájparaszt értelmiségiek próbálnak feldolgozni, főzni, sütni és népies elfoglaltságot keresni. Közben versek, írások, receptek bukkannak fel. Disznó-, birka-, kecskevágásba bonyolódva tesztelnek borokat és horgásznak is. Plusz magas irodalom, eredeti Erdélyi Mihály grafikák fel-fel bukkanásával.

Naptár

június 2017
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1 2 3 4
5 6 7 8 9 10 11
12 13 14 15 16 17 18
19 20 21 22 23 24 25
26 27 28 29 30

kihagytad ?

Utolsó kommentek

2008.12.18. 08:11 dr. H.

„Sic transit, gloria mundi”

Az a sztereo orsós hárommotoros, hatfejes AKAI magnó, amiért a 70-es években a lelki üdvömet is eladtam volna, (az ára akkor egy 4-5 éves Lada piaci értéke volt) most csak kidobandó nyűg, és persze rohadt nehéz. Orsós szalagjaim, bakelit lemezgyűjteményem, kompakt kazettáim és a hozzávaló berendezések garmada akkor már nem ér annyit sem, mint  az ezredforduló után dédapám pipatóriuma, Ferenc Jóska idejéből.
 

Minden születés egy-egy újrakezdés. Megszületünk meztelenül és csupán azt a törékeny, apró testet birtokoljuk, amely a méhből történő kiűzetést épphogy csak átélte, és bukdácsolgatva még csak most kezd szokni ehhez a világhoz. A vég ugyanezzel a dramaturgiával szolgál. Halálunk pillanatában levetkőzzük életünket, és meztelenül, vágyak és álmok nélkül pőrén, tétován lebegünk visszafordíthatatlanul megromlott földi porhüvelyünk lassan-lassan idegenné váló látványa felett.
Életünk keretei ezek. A számunkra láthatatlan biokémiai folyamatok milliárdjai, mely belső állandóságunk fenntartására találtatott ki az evolúció során, mind csak azt a biztos hinterlandot szolgálják, hogy egy picurkát elrugaszkodhassunk az anyagi világ iszaptengeréből. Suta pipiskedés ez sokszor, de mégis távolabbi perspektívákat nyithat ki előttünk annál, mint hogy a felszín magasából próbálnánk új távlatokat nyitni realitásunknak.


Lelkünket, testünket kezdetben csak a birtoklás teszi boldoggá. Aztán felnőve megadatik sokunknak vagy kevesünknek, hogy a birtoklás mellett a teremtés nagyszerű érzése is utolérjen. Testi hanyatlásunk, már a megtermékenyített petesejtbe is ott gubbasztott szenderegve a kettős spirál valamelyik félreeső kanyarulatában, de talán csak akkor kezd  igazán aktivizálódni, amikor a birtoklás és a teremtés mellett egyre nagyobb energiát kezd igényelni tőlünk ezen fontos dolgok megőrzése.
Ideológiák ide, ideológiák oda, a birtoklás túlélésünk egyik legfontosabb záloga. Gyógyír lehet olyan készségek kompenzálására, amit megszerezni nem volt elég képességünk, vagy már elvesztettük. Mintha valami bizarr kárpótlás lenne hanyatlásunkért cserében. A kényelmesebb autó, a komfortosabb otthon boldogsága is mind-mind innen táplálkozik.
A legirracionálisabb perverzitásnak azt tartom, hogy mire beleszokunk, belejövünk, vagy netán irányítani vagyunk képesek életünket, addigra megöregszünk, meghalunk. Amire a létezés mézédes gyümölcse beérne, a fáról lepottyan és rohadni kezd.  Akár egy vad musztáng. Magunkhoz édesgetjük, hátára felcsaljuk magunkat, hogy betörhessük, és éppen a hátaslóvá válás aktusa közben dob le magáról kikerülhetetlenül. Hiába ágálunk, protestálunk vagy dühöngünk, a forgatókönyv mindenkinél ugyan ez volt, van és lesz.
Mire lakhatóvá tesszük életünket, hogy boldog öntudatlanságban kiélvezhessük lehetőségeinket, apróbb és nagyobb veszteségek macskakövein kell bukdácsolgatnunk tovább. És mint Haydn Búcsú szimfóniájában, gyérülnek a szólamok, fogynak a zenészek, míg végül feláll az utolsó is székéből, hóna alá csapja hangszerét, kottáját, elfújja a gyertyát és kislattyog a színpadról.
Veszteséged az idő múlásával kettőssé válik. Az egyre gyorsabban romló tested kudarca mellé fájó melankóliával konstatálod birtokodban lévő dolgaid biztos elvesztésének gyászos végkifejletét, ami csak tetézi biológiai elmúlásod amúgy sem csábító tortúráját.
De addig is boldog önfeledtséggel birtokolunk és gyűjtünk. Úgy látszik az idő múlása a szerzés varázsát nem bírja elhalványítani. De kincseid, mely másoknak kacatok csupán valamikor így is, úgy is megsemmisülnek. Szarkasztikus hangulataimban szinte látom magam előtt azt a halálom utáni időszakot, mikor poros hagyatékaim mihaszna sokasága láttán lemenőim hol sírnak, hol nevetnek, de főleg dühöngenek, miközben telik a konténer.
„Sic transit, glória mundi.” –Így múlnak el a világ dicsőségei. Az a sztereo orsós hárommotoros, hatfejes AKAI magnó, amiért a 70-es években a lelki üdvömet is eladtam volna, (az ára akkor egy 4-5 éves Lada piaci értéke volt) most csak kidobandó nyűg, és persze rohadt nehéz. Orsós szalagjaim, bakelit lemezgyűjteményem, kompakt kazettáim és a hozzávaló berendezések garmada akkor már nem ér annyit sem, mint  az ezredforduló után dédapám pipatóriuma, Ferenc Jóska idejéből.
Mert ahogy nem tudtad értékelni egy nyugodt, családi körben elfogyasztott 3 uszkve 4 fogásos vasárnapi ebéd utáni csibukozás mennyei pillanatait. Úgy nem bírják utódaid endorfin termelésre késztetni agyukat egy gyönyörű 18 cm-es SONY, MAXELL, esetleg BASF orsós szalag és doboza esztétikai látványától.
Sic transit… -de ezt már írtam.
Vagy azok a dagerotípiáról felénk tekintő krinolinszoknyás asszonyok. Méltóságteljes, decens fejtartásuk, érzelemszegény arcok. Milyen buja vágyak rejtőzködhettek mögéjük? Ugyanolyan kívánatos, rózsás melleket takartak-e csuklóig érő, alabástromszerű ruháik, amik egészen az állukig abroncsozták be felső testüket? Ugyanúgy égtek és elégtek bennük a vágyak, mint bennünk szoktak? Ugyanúgy bele tudtak halni egy beteljesedetlen szerelem elviselhetetlenségébe, mint a mai mobilozó, SMS-ező, csetelő társaik? Ők gyufával, vagy lúggal öblítették le halálvágyukat, míg ma 30-40 szem Seduxen és fél üveg Vodkával is beérik.
A régi tárgyakba beleivódott, és befejezett múlttá vált a történelem. A fényképek egyre halványabbak. Fakulnak a történetekhez bilincselt érzések is. Dicső korok hullnak a feledésbe. Elég egy-két bohém generáció aprónyi feledékenysége, és már lehet, hogy ezek az idők nem is léteztek. Már csak ezek a tárgyak emlékezete teszi olyan megfoghatatlanul szívet csavaróvá és valódivá őket. 

De ez már lehet, hogy megint költészet. Attila (a József) ott áll a Dunánál, nézi a nagy folyót, ahogy a hullámok egymásba kapaszkodnak, aztán elengedik mindörökre egymást. Kalapja kissé tarkójára csúszott, inge a nyakánál kigombolva, sötét nyakkendője fáradtan és csálén áll, és az a furcsa csillogás szemében lehet, hogy már csak néhány kisfröccs múló emléke.

Szólj hozzá!


A bejegyzés trackback címe:

http://szkajparasztok.blog.hu/api/trackback/id/tr38829233

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.