Úgy döntöttünk  induláskor, hogy a kissé utópisztikus recept igazi szkájparasztoknak való feladat, tehát  beidéztük a Főzőmester idevonatkozó leírását, késöbb megnyomtuk a turbó gombot és hattal szorozva a mennyiségeket jelentős adagot készítettünk.  A hozzávalók beszerzése bizonyos pontokon okozott nehézséget, de megugrottuk az akadályt. Aztán nekibuzdulva végre összeállt a masszívum.  Késöbb természetesen megsütöttük.

Idézzük, hát fel mit is ír Váncsa főzőmester a "locsolásról":

...és lassú tűznél süti egy óráig. Utána szobahőmérsékleten kihűti, kiemeli a formából, és technikai értelemben a gyártmány mostantól kezdve ehető volna, de ha csakugyan megkóstolná ezt a főzőmester, akkor ő az egész karibi szigetvilág szenvedő népének ősi hagyományaival fordulna szembe. Ehelyett tehát jól meglocsolja a masszívumot rummal vagy konyakkal, fóliába csomagolja, és a hűtőbe teszi. Aztán minden héten kibontja és még egy kis konyakkal locsolja meg, ettől a torta egyre illatosabb lesz és egyre finomabb. Ezzel az a probléma, hogy a konyaknak vagy rumnak – ami csakis kiváló minőségű lehet – a következő locsolásig valami rejtélyes módon lába kél, így hetenként új palackot kell beruházni, ami a fekete torta költségét meglehetős magasságba emeli. Még szerencse, hogy közben telnek a hónapok, végül eljő a karácsony, és ezzel a locsolás költségigényes műveletének vége szakad. Elfogy a fekete torta is, helyén a hűtőben üresség tátong, az almáriomban, ahol a rum szokott lenni, semmi sincs. A főzőmester néhanapján mégis benéz oda, talán rutinból, talán valami irracionális, esztelen reménytől mozgatva, nem tudni, nem is lényeges. Ilyenkor fáradt molylepkék hagyják el a szekrényt, tétován rögködnek a konyhában föl s alá, január van, nem látni a végét a  tételnek, talán nem is lesz vége többé soha.

Jelentjük, hogy közben mi bizony buzgón locsolgatunk. A hajtás után néhány bizonyíték: