HTML

urbánus menekülés

Dr. H. , Voporto és Hinta a városi szkájparaszt értelmiségiek próbálnak feldolgozni, főzni, sütni és népies elfoglaltságot keresni. Közben versek, írások, receptek bukkannak fel. Disznó-, birka-, kecskevágásba bonyolódva tesztelnek borokat és horgásznak is. Plusz magas irodalom, eredeti Erdélyi Mihály grafikák fel-fel bukkanásával.

Naptár

március 2024
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1 2 3
4 5 6 7 8 9 10
11 12 13 14 15 16 17
18 19 20 21 22 23 24
25 26 27 28 29 30 31

kihagytad ?

Utolsó kommentek

2008.11.23. 19:07 dr. H.

ÖRÖKÖS SZORÍTÁSBAN

Az a húszas éveiben járó bige, akit valamikor megismertünk lényegében ugyanaz a teremtés, aki negyvenen túl mellettünk jelenleg is létezik. Koptatta őket az idő, no meg az aktív jelenlétünk. És ha alaposan megfigyeljük őket, az amortizálódás szembeszökő jelei ellenére, korukhoz képest igencsak elfogadhatóak.

Bizonyára feltűnt egyeseknek, hogy írásaim nagy része egy bizonyos téma körül kering. Hálisten sikeresen elvonatkoztatva embertársaim politikai és mostanában főleg gazdasági nyűglődéseitől. És mint macska a forró kását kerülgetem, mint ahogy kezdő homoszexuális, toporgok a gőzben. Valószínűleg több évtizedet kell benne élni, hogy fizikai mivoltát levetkezve, bizonyos sejtése legyen az embernek az időről.

Soha nem felejtem el, amikor Heisenberg bizonytalansági relációjáról hallottam először. Ellent mondott mindannak a materialista, ész vezérelte világképemnek, amelynek csíráit gimnáziumi tanulmányaim közben melengettem. A logikának először mondott ellen a valóság. Egy részecskének vagy a sebességét, vagy a tömegét határozhatjuk meg. A kettő együtt nem megy. Az egyszerűség kedvéért felhozok egy számomra is érthető és tudomásom szerint általam elgondolt példát. Lehet, hogy mások már kitalálták, de a szívemre tett kézzel mondom, tizenhat évesen saját kútfőből pattant ki. Ha egy fotós mondjuk egy teniszező szerváját akarná lefényképezni, hogy információt nyerjen a teniszlabda formájáról, valamint az adogatott labda sebességéről két dolgot tehet. Vagy nagyon rövid exponálási idővel készíti felvételét, vagy egészen naggyal. Mi történik az előhívott fényképeken. Vagy egy élesen látható labdát láthatunk, vagy egy hosszú elmosódott valamit, amit a labda okozott. Az előzőben a labda formáját vizsgálhatjuk meg, de a szinte mozdulatlan labda sebességéről nem tudhatunk meg semmit. Míg a második képen nem derül ki milyen alakú volt a tárgy, de a megtett útja alapján sebessége pontosan kiszámítható. Ez a heisenbergi dilemma. Vagy alak, alias tömeg, vagy a sebesség, mert a kettő együtt nem megy.

És egy angströmnyi részecskével kapcsolatos tétel, számomra összetört minden eddigi elképzelést piciny galaxisunkról és az univerzumról. Mérhető világunk először vált kikezdhetővé, és azóta egyre támadhatóbbá vált az idők során.

Fiatalon ezért sem érzékeljük az időt. Nem telt még el annyi belőle, hogy életünkbe történt durva beavatkozását felismerjük. A szerelem is ilyenkor talál ránk. Öröknek hisszük, meg is tudnánk halni érte. Meg vagyunk győződve, hogy az a pillanatkép, amit akkor látunk, nem fakul el, olyan örök marad, mint amikor először átéljük.

Ahhoz, hogy a történések ívét is érzékeljük, bizony múlatni kell az időt. És elkezdődik a dinamika és a statika öröktől létezett és örökké tartó vetélkedése. Hegel apánk csuklása miatt ismét hullámzik sírján a föld, mintha egy eszement elektrobugis kezdene táncába.

Így már érthetőbb a fiatalok „Carpe diem” – Ragadd meg a pillanatot! - életérzése. Hiszen múltjuk még nincsen, a jövő meg beláthatatlan. És tegyük a szívünkre a kezünket! Hány olyan epizód volt fiatalkorunkban, amit ha újra megtehetnénk, talán erősebben, gyorsabban, agresszívabban ragadnánk meg. Málé szájunkat csak utólag konstatáljuk. Most már csak az elszalasztott lehetőség kesernyés ízét észleljük minden nyelvforgatáskor.

Így ötven felé változott a leányzó fekvése. Évtizedek tapasztalata, emlékei köthetik gúzsba minden elképzelt mozdulatunkat. Az emlékek, képek járják halotti torukat hajdan még aranykeretbe foglalt fiatalságunk üszkös hamu-kupaca körül, akár a tűz körül táncoló indiánok. De ezek nélkül az emlékek nélkül már csak egy korhadó totem oszlopok lehetnénk, amiket elhagytak az istenek.

Proust: Az eltűnt idő nyomában könyvét vajon hitelesen megírhatta volna egy tizenéves zseniális fiatalember? Vagy Krúdy művei hogyan szólnának egy huszonéves aligmúlt kamasz szájából? Elég furcsa lenne, ha tizenöt éves fiam írna a Levis farmer életérzésről, ami a hatvanas-hetvenes évek átélése nélkül teljesen érthetetlen lenne.

És így vagyunk asszonyainkkal is. Az a húszas éveiben járó bige, akit valamikor megismertünk lényegében ugyanaz a teremtés, aki negyvenen túl mellettünk jelenleg is létezik. Koptatta őket az idő, no meg az aktív jelenlétünk. És ha alaposan megfigyeljük őket, az amortizálódás szembeszökő jelei ellenére, korukhoz képest igencsak elfogadhatóak. Persze ennek nem csak a szükségből kovácsolt erény az oka. Ha rájuk nézünk hiába gázolna szemünkig a valóság. Az öregedés legapróbb jeleit érzékeljük ugyan, de mintha a hypotalamus szintjén az agyban, ahol a kábító fájdalomcsillapítók is kifejtik hatásukat, úgy hogy a fájdalom valami más érzéssé lényegül át, velük kapcsolatban mintha nem a realitást vennénk tudomásul. Olyat látunk, amit látni szeretnénk. Hiába is lenne vén csotrogány már a társad, te még mindig azt a plátói ideát érzékeled ami volt, és nem azt amivé lett.

Azzal, ahogy önmagad öregedését sem érzed. Hisz az a ránc, ami a szájad szélén mélyen húsodba vág, már a szopóreflexed idejében is ott bújt meg bőrödben, és az idő múlása tudta csak a felszínre hozni. A napról-napra történő folyamatos változás akár a szembetűnő jeleket is finoman elmaszkírozhatja.

Hihetetlen, de ezt tizenöt évesen egy felejthető korai zöngémben így fogalmaztam meg.


Arcod, akár a kép
 összetörik üvegkalapácsom alatt.
Zsebembe rejtem elszóródott ízeit,
Aztán éjjel álmomban a képet újra összerakom,
 megfestve hiányzó részeit.
Addig míg össze nem áll az álomkép,
 mely megmarad nekem,
 kedvemre, örök ideig.


És ha társainkat kérdeznénk meg rólunk, ők is csak így vélekednének. Úszóövünk, húgyszagú (jobbesetben) gatyánk, röfögésszerű horkolásunk, lassan kiábrándítóvá váló élettevékenységeink ellenére, még mindig azt az ellenálhatatlan bonvinánt látják bennünk, akiért hajdanában érdemes volt benedvesedni, noha az idő múlásával átvette ezt a szerepet a szülések utáni inkontinencia. Persze a megmarkolható, terebélyesedő csípő is csak a könnyebb megkapaszkodás végett találtatott ki. A hajdan gravitációról nem tudó, de már a már higanyszerűen mozgó mellek is csupán a könnyebb elérhetőségért alakultak át az idő múlásával. Az orgazmusok csipkés égbe törő lánchegységei is emberszabásúbb középhegységgé szelídültek, ahonnan az érctelérek is kisebb fizikai megterheléssel hozhatók a felszínre.

Nem kell áltatni magunkat. Csalunk ugyan, és egyben csalatkozunk. De ez az összekacsintás mind csak az élet öniróniája maga. De ez már megint úgy érzem költészet, és Attila (a József) ezt már régről tudja. Mosolya a régi. Átélte a kezdetet, élte a mát és megérezte a véget, de őt is ki anya szülte így vagy úgy csalódott, de most mégis ismét szoktatja magát a csendhez, feje lehajlik és lecsüng a kéz.
 

Szólj hozzá!


A bejegyzés trackback címe:

https://szkajparasztok.blog.hu/api/trackback/id/tr84784638

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása