HTML

urbánus menekülés

Dr. H. , Voporto és Hinta a városi szkájparaszt értelmiségiek próbálnak feldolgozni, főzni, sütni és népies elfoglaltságot keresni. Közben versek, írások, receptek bukkannak fel. Disznó-, birka-, kecskevágásba bonyolódva tesztelnek borokat és horgásznak is. Plusz magas irodalom, eredeti Erdélyi Mihály grafikák fel-fel bukkanásával.

Naptár

március 2024
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1 2 3
4 5 6 7 8 9 10
11 12 13 14 15 16 17
18 19 20 21 22 23 24
25 26 27 28 29 30 31

kihagytad ?

Utolsó kommentek

2008.11.11. 17:48 Hintamester

Habent sua fata libelli

Energetikailag fontos meg az a kurva gáz. Fogy és kibaszott drága. Plusz kéményem nincs, görcsölök hiába de akkor sincs, talán nem is lesz. Így kandalló sem. Döntés, legalább az ablak csere meg új, fasza kazán, környezettudatos meg minden. Új ablakok, remek, persze óvatosság ide-oda azért vakolat ugrik néhol. Cementes javítóhabarcs. De régen, hogy fángli meg spakli. Jó lett és a függöny majd úgy is eltakarja. Hogy néz már ki ? Egyébként is milyen koszos már a fal ? Nem rég festettünk… Igen, de ez a szín már… Jó. Színek, színkeverés, színdinamika, festő, létra, bútorok el a faltól. Őrület ennyi könyvet. Meg ez a kő is milyen már ?!  Mi baja ? Ott is lepattogzott. Hol ? Ott, meg itt is. Aha. Új burkolat. Értem. AMTICO hétvégére megjön Angliából. De ehhez mindent ki a garázsba, teraszra. Vagy megehetem, mert üres kell, legyen minden. Az összes könyvet. 

Azt álmodtam éjszaka, hogy este van, és fölébresztenek, hogy kötözzek, kötözzem össze a könyveimet mind, reggel jön a teherautó, lehetőleg ponyvás. Egyforma őszi világosság van, vagyis sötét, por van, ég a villany, ez az éjjelnappali lichthóflámpa. Mondd, kérdezem, mondd, hány köbméter könyvet forgat meg életében az ember? Ugyanazt a pár köbmétert hányszor? Van-e vége a félegyenesnek?
Abszurd, könyvtelen költözködésről fantáziálok aztán abban az álomban: a ruhanemű könnyű, a bútor, ha van is, könnyű, a nehéz szekrény is könnyű, hát mi költözködnivaló lehet egyáltalán a könyvön kívül, mi súly? A csiga a meszes hátával, azt álmodom, s port, lámpaezüstöt. Imbolygó, natúr Ali-polcok, nehéz pozdorja, nyögök alatta, szuszogok. „Figyelj, én araszolok, te csak tartsad a partvissal a szépirodalmat, el ne dőljünk!” „Tudsz le a lépcsőn is?” „Tudok, ha muszáj.” És máris csúszok le a harmadikról hasizmon, ezt álmodom az álomban, mikor fölébresztenek, hogy kezdjem őket kötözni, hétre jön a fuvar.
A pótkocsis csiga. Barkasos, Trabantos, Dáciás, teherautós, reklámszatyros, bőröndös. A vagyona. Mit is hordoz rajta olyan elszántan, olyan nevetséges elszántsággal, mondd? A félbeszakadt, foghíjas sorozatokon, az eltőlzéig lexikonokon, mind a szomorú olvasatlanokon, mit hordoz? Megéri a keserves igyekezet, hogy megint egyszer szétpakolj, s ha beraktad őket ábécébe, hát megint otthon légy egy időre?
Eleinte fiatalosan kidobáltad a göngyöleget, aztán óvatosabb lettél, felnőttebb: madzag, doboz veled marad, kellhet bármikor. A felnőttkor: többé-kevésbé egyforma kollekciók összeolvadnak örökre, aztán kínosan, vérporosan szét, két törzsállomány más-más vizekre, persze, azért barátok marad, s kopik, használódik az egész. Eleinte még minden könyvnek könyvi súlya van, szellemi, nem kilói, később a folyóméter lesz mértékegységgé, a barnabőrönd. És alkalomról alkalomra nehezebb lesz, ami amúgy, hm, egyre könnyebb.
Magánügy, harminc év alatt számolatlanul csigáztam át a könyveimet, szinte több cipelet, mint olvasat, van hát mit álmodnom velük, s van mire felriadnom álmomban, ha felszólítanak, hogy pakolj, hétre jön a teherautó.
Valami Bach szól kulturálisan, ülök a padlón, immár a legegyszerűbb göngyöleggel: madzag és olló. Másfél kiló kisdobos-sípzsinór maradt rám az apósomtól, igen, az a kék, erős, fonott, finom zsinór, amely bár kissé meghúzza a Plutarkhosz szélét, nem vág be nagyon. Síptalan zsinór homályos gubancban. Ó, azok a kis, keményített fehér ingek, csillagszemek, hat pont a hű gyermekről és az avatás, Keés Arankának a mozgalomban végzett áldozatos… Sípolni sose szabadott, az felverte a rendtartást.
Ülök, sodrom szét a zsinórt, válogatok a kultúrában méret szerint. Ha csupa sorozatom lenne, csinos kis pakkokat formázhatnék. De így, ebben az összevisszaságban? Ilyenkor vadul kívánom a cenzúrát, a diktatúrát: egy méret, egy vastagság, egy kiadó, egy író, s mindegyikbe befűzve a madzag. Vagy úgy könyvkötni eleve, tízesével.
Szakmunka, ősi, agyongyakorolt mozdulatok, halenyvszag, halászok kérges, villámgyors keze a hajnali bárkákon, szortírozás, villogó borítók. Arany-összes, compó, szürralizmus, Artaud, kárász, Csáth, csuka, ponty, Kassák, keszeg, Eötvös, harcsa, Varázshegy, megint compó, ropog a tűz a parton, ki kéne menni melegedni, hopp, keszeg, megint keszeg, jézusom, mennyi sikamló Gyorsuló Idő. Legfontosabb a kicsi, ám erős hurok, megdönti, alábújtat, fölhúzza, átfűz, megfeszíti, nem reped a Királydrámák! keresztbebújtat s most megcsomóz.
Álmomban puffogásra – ahogy összeütik őket por ellen –, hideg, sírós sziszegésre ébredek s tompa, kikultúrált mondatokra. Kell, nem kell, te kaptad, ne is lássam, Heidegger az enyém, majd tudod mikor viszed el az Ipolyit, ehhez hozzá nem nyúlsz, Aranka, ha megint kiabálsz, én felfüggesztem az egész procedúrát, magadat, Béla, azt az intranzigens fejedet, azt, nem mondom, hogy ne ordíts kérlek? mit ne? hogyhogy ne? viszed a Dosztojevszkijt, a tévét, mit bánom én, az egész Lukácsot, de a Hamvasról ne is álmodj, naaaa, Hamvast csak a testemen keresztül, halloood?! Béla, te állat, széttéped az egész Karnevált, te impertinens, te…
Sikoltoznak, sírnak, lihegnek, aztán puffogás, csönd, válnak a vékony tanárnőék a hatodikon, közös megegyezés.
Kötözök álmomban csigalassan, meghúz, megcsomóz, éjféli hírek. Valaha voltak a dobozok, azok a jó kis dobozok, azokat csak elő kellett venni, közben kisasztal voltak, éjjeliszekrény, egyszer komplett spájz és kredenc, pohár és szaláminyomok a pappundeklin, májkrém 1978-ból. Aztán a zömét elvásta a türelmetlen idő, ki kellett és jó volt kidobni. Ettől valahogy végleges lett a következő lakás.
Ugyanazt a pár köbmétert hányszor? Némelyik kérgen, fedőlapon tíz-tizenkét nyom, nyomocska, gyufafekete bevágás, hurcolkodások célkeresztje. Nyomok, amikkel egy darabig elbír, s amiket aztán mégsem tud kilógni a könyv. S egyszercsak nem tud kilógni az ember.
Ó, azok a hideg tüsszentések a nyitott ablakoknál, ahogy benéznek különféle városok és évszakok! S tán a legszebb év az, mikor ki sincs mód csomagolni, a fulladt, zöld szőlők felett, a könyvek dobozban és kötözve, az ember mindig útra kész, csak jön a kölcsön-Barkas, s a fejcsóválás, a jóindulatú sofőré. „Bútor nincs?” „Nemigen.” „Aztán maga ezt mind el is olvasta?” A szellemes választ lett volna mód kimunkálni az idők során, de olyankor szakad rólam a víz, a sok kurva szépversek. „Akkor maga baromi okos lehet.” ( persze bazdmeg, nem itt tartanék…)
Mindig az Értelmező Szótár esik szét, a sok, hajlékony suta kötet, van, hogy egy egész emeletet csúszik a hasán, szedegeti az ember káromkodva és legföljebb elmondja kínjában a viccet a sofőrnek, hogy Szása, hát micsoda szuper karórád van neked, bizony, Grigorij, szépni szép, digitális, szponzoros, elektronikus, jár mint az Isten, de Szása, mi az a két irdatlan bőrönd, amit cipelsz? Ja, az az elem.
Egyszer egy éjjel egy egész falat bedobozoltam, Örkény: Tóték, Örkény Tóték, Örkénytóték. Csikorgott a fogam, akár egy Birkut, jöhetett volna a filmhíradó, dobozoltam merev szájjal, közvetlenül a kisdoboszsinór-korszak előtt. Sokszor álmodom így magamról, hogy száradjon el a repedt, szürke kéz, ha mégegyszer, és persze mégegyszer. Álmodom, hogy ül valaki a padlón, s ott megtanulja egyben látni a kultúrát, ami nem áru, de súly. Súly, por, mennyiség. Egy igazi könyvmoly, könyvcsiga, volt már a könyvekkel mindenfajta viszonya, olvasta, mosta, lopta, aludt rajta, írta, költöztette s főleg cipelte, cipelte. Látom ezt az alakot, ahogy megáll megint a rozoga, sokat látott KIKA-polcok előtt, egy újabb rafinált ábécérend előtt egy másik lakásban, szobában, ahonnan természetesen soha többé, de a kisdoboszsinórt elteszi. A csiga sodrott, síptalan szabadsága.
Mert ezekből a megszüntetve megőrzött köbméterekből, miközben folyton szét, azért így-úgy, kopva főleg, mégiscsak összeállunk. És mert őket újra és újra szeretni kell.

Habent sua fata libelli cipelni.

 

1 komment

Címkék: p.n.l.


A bejegyzés trackback címe:

https://szkajparasztok.blog.hu/api/trackback/id/tr22763770

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

kishugom 2008.11.12. 10:50:48

Van vége a félegyenesnek, az elején :-). Erre volt jó régen a padlás, mert ott az eleje látszott és az már biztos volt és biztonságot is adott. Jó néha visszamenni az elejére és jókat mosolyogni, ettől aztán mulatságossá válik a jelen is.
süti beállítások módosítása