JÁNYI / Tóth János / 1959-2008

Jancsit 1986 márciusában ismertem meg. Én akkor már öt hónapja voltam sorállományú orvos a hajdan oly dicső MHSZ központjában. A SOTE (Semmelweis Orvostudományi Egyetem) szombati bulijában mutatott be Renyő barátom neki. Első látásra a srác nem volt egy nagy etvasz. Kissé kócos haja, vöröses kötőhártyái, amit a rendszeres és kikerülhetetlen virrasztások okoztak, inkább emlékeztetett egy jól táplált úszóra mintsem arra, aki valójában volt. De tekintetének az a megmagyarázhatatlan, furcsa csillogása már akkor is megvolt, ami évtizedeken keresztül jellemezte, és amiről nem lehetett nem venni tudomást.

Még a katonai időm alatt sikerült társaságához csapódnom, ami számomra meglepetésszerűen könnyen sikerült. A gimnáziumi években bizony sohasem voltam osztályom meghatározó egyénisége. Sőt későn érőként, társaságbeli életem akkor még kívánt pótolni valókat. Így telt el a gimnázium, majd az egyetem előtti munka éve is. Magamnak való ember voltam. Azonban egy minden elsöprő, rajtaütésszerű, szerelem bevégezte azt az átalakítást, amit már régen el kellett volna végeznie az időnek. Az egyetemi évek alatt is csak egy szűk, de csodálatos kis társaság tagja voltam, ami sajnos a tanulmányok befejezésével atomjaira esett szét.

Egy újabb, de tartósabb szerelem után törvényszerűen, akkor még pillanatnyilag jó ötletnek látszó házasság következett, ami hamvába hullott másfél év után, kissé megtépázta ifjonti önbizalmamat. Azonban született egy lányom, aki viszont bőségesen kárpótolt az eltékozolt évekért. Így, önkéntes számkivetettségem keserű kenyerének és különböző elágazású hölgyek majszolgatása közben találkoztam újdonsült barátommal.

Az a társaság, aminek egyik vezéregyénisége volt, a nyolcvanas évek végén, számomra a már-már elérhetetlen intellektuális elit vékony metszetét képezte, amiben lubickolnom maga volt a földi boldogság netovábbja. Mert közéjük kerülni számomra maga volt a gyönyörűség, és a mai napig nem tudom, hogy ezt a lehetőséget mivel érdemeltem ki.

Eközben barátságunk szorosabbá vált. Egyik csúcspontja az a tíz nap volt, amikor 1990-ben sikerült együtt nyaralni vele és családjával Porecben, egy naturista kempingben. Természetesen felhőtlen boldogságomat sokban emelte második legénykorom legkitűnőbb barátnéja Andrea, akivel igazán boldog perceket tölthettem el abban a sátorban, amit ők vittek részünkre odáig, és ami a földöntúli boldogságok bülbül szagú kertjévé avanzsálódott gyakorta, néha naponta többször is. Fiatalok voltunk akkor még. Szépek, gyakorta még őszinték, bohók és mohók.

Jancsi lumbágós panaszai már akkor megvoltak. Soha sem felejtem el azt a szürrealisztikus epizódot, amikor egy naturista kemping közepén, kifent injekciós tűvel közeledtem meztelen tompora felé ruhátlanul, hogy egyetlen szúrással megmentsem a fájdalmak mélybe rántó gyötrelmeitől. Gondolni sem mertem arra, hogy a kempingbeli szomszédok mire vélhetik ezt a félig invazív beavatkozást.

Aztán elszólította barátai közül a külhoni szolgálat, amire egész életében tudatosan készült. Bár az azt követő szükségszerű hazatérés mindig kárpótolta barátait és a társaságot, az idegenben töltött évekért.

2003-ban Svédországban látogattuk meg őket. Hála a Jóistennek, Stockholm egy nap alatt megtekinthető, így nem kellett a szükséges körök tucatjait végig járnom, amit azelőtt és azóta is igen csak rühellek. De az a következő nap, amit a házuk melletti tavon töltöttünk el kettesben, noha én legalább harminc éve effektíve nem horgászom, az maga volt  a megismételhetetlen csoda. Azt a verőfényes napot nélküle is megőrizném, de vele együtt valami az égből földre szállt idillként élem át újra, ahányszor csak rá emlékezem.

Az évek meg csak teltek. Másfél éve újra jelentkeztek deréktáji panaszai. Mindannyian  ismét csak reumatikus problémának véltük. Aztán az ortopédiai műtét után elszabadult a pokol. Az átmeneti javulást mindannyian örömmel konstatáltuk, amikor idén tavasszal már visszatért a régi kedve, humora. De ez az állapot sajnos elég gyorsan véget ért.

Szeptember elején az infúziós kezelésektől kissé viharvertnek látszott, és már érezhető volt, hogy optimizmusának kemény páncélján repedés keletkezett. Apró jelek voltak ezek csak, amiket persze rendre félresöpör az ember, mert bízik akkor is, ha nincsen miben.

Utolsó találkozásunk minden korábbi képet terrorisztikus, öncélú vadsággal zúzott pozdorjává.  Eltűnt szeméből a csillogás, megszűnt a misztikum. Már halni készült. Nem önszántából. A betegség kérlelhetetlen brutalitása parancsolón ordított bele az egyébként csodálatos, verőfényes októbervégi csendes égbe. Látszott rajta, hogy már fizikai fájdalmat okoz neki élni, és percről percre adja meg magát annak a dolognak, aminek tagadása maga volt eddigi egész élete. A tehetetlenség dühe az a Golgota, amit mindannyian végig kell, hogy járjunk, ha látunk elveszíteni valakit, akit szeretünk. Amivel több lettem általa, annyival magányosabb lettem nélküle.

Mindannyian kénytelenek vagyunk gyűjteni ezeket a stációkat. A gecemáni kerten már régen túl vagyunk. Hol van már Júdás csókja? Már arcul csapattunk Kajafás előtt, és átadattunk már a rómaiaknak is. Az ő távozása egy újabb ostorcsapás, és a hátunkon cipelt keresztünkön már az ő neve is rajta van. Mert most már az ő emlékétől is mélyebbre vág véresen a súlya. És ezt a keresztfát, a történésektől kifordult vállunkkal már csak az utolsó pillanatban tehetjük le, amikor az a furcsa fény, amit mások láthattak meg valamikor a szemünkben, kialszik majd visszavonhatatlanul a mienkből is. De akkor már mások fognak sírni helyettünk. Értünk is és egy kicsit magukért is, ahogy most mi tesszük.

De remélem ez már megint költészet. Attila (a József) most ez egyszer nem szól semmit. Csak biccent fejével, szomorúan üdvözöl. Ő már túl van rajta, mint az a K.F.T.-s macska az úton. De hiába keresem az autóstérképen. Nem jelzi, hogy merre van Tápiószecső.

Dr H.

„See you later” Jányi !

Dr H. 1999-ben volt negyven éves. Sikerült lélegzetelállító bulit csinálnunk egy dunaparti panzióban, valahol Visegrád alatt. Öten voltunk, Dr H, Voportó és jómagam mellett, Doki két régi barátja Jányi, a nagykövet és Kalmusz, az ügyvéd. Negyvenévesen ritkán születnek szoros barátságok. De az-az este fenomenális volt. Nem mesélnék, róla legyen elég annyi, hogy bármelyik egészséges férfi elismerően csettintene…  Aztán csak ritkán beszéltünk, hiszen Ő többnyire Skandináv nagykövetségeken, én meg itthon. Aztán 2005 végén kiírt a külügy valami pályázatot. Akkor Ő már főosztályvezetőként a Bem téren nyomta. Beszaladtam hozzá, segített, de nem átlépve a bűvös határt.  Azóta sokkal gyakrabban váltottunk röhögős horgász mailokat meg telefonokat. Permanensen pecát terveztünk. Gyakran volt basztatás tárgya, hogy mi az időigényesebb, mérnöki irodát vezetni vagy a Külügyminisztériumban osztani az észt. A már-már konkréttá váló csukázásunkat a műtéteim és a rák hiúsította meg. Az onkológia alapítványának segédkezve két kemoterápia között egy norvég pályázaton próbáltam pénzt szerezni. Persze Voportó csinálta a pályázatot, én meg igyekeztem életben maradni. Ekkor mentem be hozzá tudva, hogy a bírálat náluk történik. Persze most is a szokott nagyvonalúságával látott el tanáccsal, de a határt megtartotta. Ültünk az irodájában és meglepő részletekre volt kíváncsi betegségemről. Beszélgettünk, míg rá nem jöttem mi a furcsa. Döbbenettel vegyes rémület ült a szemében.  Aztán Dr H. szól,  Jányi is beteg. Hívtam sokszor, de beszélni talán kétszer sikerült. Ő egyedül küzdött. Most elmentem Dokival hozzá. Szörnyű állapotban találtuk. Doki teszi a dolgát, próbál segíteni, telefonál, sürög, forog, ahogy ilyenkor egy orvos szokott. Nehezen veszem a levegőt, próbálok összpontosítani és elérni a lelkét. Úgy pattanok le, mint a huzat. Mentő jön, beteszik, elindul. De már nem ért el sehova…. Beültünk a kocsimba és szótlanul indultunk haza. Az járt a fejemben, hogy simán jöhetett volna Doki, Jányival engem látogatni. A Teremtő útjai tényleg kifürkészhetetlenek. Jányi bennünket még megvárt.
Szemétség, szemétség, szemétség…
Robert Redford rendezte kedvenc filmemet Friedenberg forgatókönyvéből.
(A River Runs Through It, hitről, műlegyes pecázásról és ilyenekről szól…) Megfogalmazza milyen is egy patak medrében állva, a ritmust felvéve egyesülni a természettel, a halakkal, a világegyetemmel.
így végződik:
"...végül minden egyetlen valamivé egyesül, és egy folyó szeli ketté."

Bye bye Jányi !

Hinta