HTML

urbánus menekülés

Dr. H. , Voporto és Hinta a városi szkájparaszt értelmiségiek próbálnak feldolgozni, főzni, sütni és népies elfoglaltságot keresni. Közben versek, írások, receptek bukkannak fel. Disznó-, birka-, kecskevágásba bonyolódva tesztelnek borokat és horgásznak is. Plusz magas irodalom, eredeti Erdélyi Mihály grafikák fel-fel bukkanásával.

Naptár

szeptember 2017
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1 2 3
4 5 6 7 8 9 10
11 12 13 14 15 16 17
18 19 20 21 22 23 24
25 26 27 28 29 30

kihagytad ?

Utolsó kommentek

2008.11.01. 14:59 Hintamester

Lénai tok és párducgalóca

A néhány perce még a pult mellett muzsikáló szájharmonikás, elhagyva a világot jelentő deszkákat, akkorát esett, mint egy ólajtó. A feje ráadásul pont egy osztrák nyugdíjas söröskorsóján koppant. A közönség kitörő ovációval fogadta a mutatványt, és Béci, a csapos elismerően tenyerelt a pulton.
Október 22.-e volt, és a juhászhoz címzett kocsmában zajlott az élet. A vándor horgászok egyik szabálya így szól: Ha egy kocsma bejárata fölött a saját neved látod, feltétlenül térj be! De vannak egyéb érdekes szabályok is.  ( A tizenhetedik szabály is legalább ilyen fontos: Soha ne akarj hasist venni hasszid zsidóktól, akik a ruházatuk alapján első ránézésre egyébként műértő jamaicaiaknak tűnnek. Ez utóbbi bölcsességet sajnos nem ismerte Szily haverom, aki egyszer egy vasárnap délután a Barcelóniai kikötőben a Kolombusz szobornál próbált meg ily módon némi anyaghoz jutni.
Aztán csodálkozott, hogy süllő sem jött. )

Remek este volt. A szájharmonikás másodszor is elesett - csak ezúttal háttal. A Hetesen dobott betli után  nem gondoltam volna, hogy ugyanebben a megyében töltöm ezt a négy napot. Kiderült, hogy Béci a csapos Kétegyházáról származik ami csak néhány kilométer Gyulától, ahol felnőttem. Irigylésre méltó matchbox-gyűjteménye díszítette a pultot - különösen a hatvanas és hetvenes évekből - , ami mögött a falon Törőcsik és Nyilasi mezei lógtak szépen bekeretezve. A szúette, repedezett faborítás és a koszos poharak hamisíthatatlan kocsmahangulatot teremtettek – amihez a szájharmonikás csak hozzátenni tudott a maga kis műsoron kívüli magánszámával. Nem akartam a fővárosban tölteni az ünnepet, ezért igazán jó okom volt ideutazni. Mostanában ez viszonylag komoly utcai balhékkal jár, ráadásul szó sincs a legyező és bojlizó horgászok ellentétéről. Itt viszont a kocsma közönsége ünnepelni sem hajlandó. Nem is akar és nem is érdekli. Egyszerűen dunsztjuk sincs mit is kellene ünnepelni. Pedig akad itt másodgenerációs postás, aki tulajdonképpen az értelmiségi. Mindamellett október 23.-ára igényt tartanak, munkaszünet az munkaszünet, csak tűrhetetlennek tartják, hogy a „pestiek” minden évben ekkora felhajtást csinálnak. Voportóval latolgatva a helyszíneket persze először New York jutott eszünkbe a maga zöld sörével, barátságos, pirospozsgás – na és persze homokos – ír rendőreivel. Aztán Dublin, a maga fantasztikusan gazdag irodalmi örökségével és az esetek túlnyomó többségében az utcán, lehetőleg a Westminster apátsággal szomszédos Temple Bar közelében, rókázással végződő kanbulijaival. De hát horgászni akartunk. Remek este volt. A szájharmonikás harmadszor is elvágódott és már nem próbált felállni. Ülve fújta tovább. Valamikor éjfél körül számos házi kisüsti és sör után lehetett, amikor ráeszméltem, hogy Béci a csapos egyértelműen a legjobb barátommá, sőt az sem kizárt, hogy közeli rokonommá vált. Ezt pedig azon nyomban tudatnom kellet vele. Elmondtam hát neki, hogy valójában nem érzem magam pestinek.- Pedig a fizimiskája alapján annak gondolnám. - De hát az számít, amit legbelül érzek, Béci. Itt ni ! És én… Tudtam, hogy valahogy meg kell mutatnom, hogy nem az ital beszél belőlem. Hogy véresen komolyan gondolom, amit mondok, és hogy, holnap is ugyanígy fogok érezni. Ezért aztán a gallérjánál fogva megragadtam, és így kiáltottam:- Én …. a szívem mélyén idetartozom. Hogy eltökéltségemnek még nagyobb nyomatékot adjak, fellöktem egy teli korsót. - Hát, kérem, ez nagyszerű. Sok szerencsét hozzá ! Mondta de szavai nem nekem, hanem talán a számára beazonosíthatatlan kocsinak és utópisztikus felbukkanásunknak szólt. Odakint megálltam és felnéztem a szitáló ködre. Október végén még Hedrehelyen is csípősek a hajnalok.

 

A Zselic délnyugati lankáin, 33 kilométerre Kaposvártól fekszik Hedrehely. A falu megtestesítője a nyugalomnak, a természet közelségének és a tiszta levegőnek. Néhány évszázada még népes mezővárosi rangot viselhetett a község, erről tanúskodik több épülete is, mint a hatalmas református temploma, valamint a harangtornyos bejáratú általános iskolája. Az előbbi karcsú, fehér tornya, már a község határán átlépve vonzza az utazó szemét a szemben lévő dombtetőre. A faluközponthoz gyalog egy lépcsősoron, illetve közúton kis kerülővel lehet feljutni. Itt a Szabadság utcában található minden fontosabb intézmény, a polgármesteri hivatal, a művelődési ház, az óvoda, az iskola, az élelmiszerbolt, s itt állnak a világháborúkban elesettek emlékét őrző márvány relikviák is. Hedrehelyt megközelíteni csak Hencse felől lehet, a Kaposvárt Barccsal összekötő főútról. A kanyargós aszfaltút mellett váltakoznak az erdős ligetek, a gabonaföldek és a szarvasmarha tenyésztésére alkalmas dús füvű zöldellő legelők. Ugyan nem látható, de az egyik völgyben bújnak meg a tüttőspusztai halastavak, ahol egy német tulajdonú panzió várja a horgászokat. A régészeti leletekből kiderül, hogy település környéke már a római korban lakott volt. A falu nevét viszont csak az 1332-37-es pápai tizedjegyzékben említik először írásban, Hedruch alakban. Akkor már plébániája is volt. 1403-ban itt ültek össze a Zsigmond király uralmával elégedetlen urak, hogy az ország lakosságához kiáltványt intézzenek. 1443-ban Héderváry Lőrinc nádor birtokába került a település, amely városi rangot kapott. A középkorban a ferencesek kolostora állt itt, s az itt élő Atyai Péter prior kezdte írni az első magyarországi latin-magyar szótárt. Több műtárgy került a Nemzeti Múzeumba: a kolostor romjaiból növénydíszes faragott kő, XVI. századbeli késő gótikus bronz gyertyatartó és arany pecsétgyűrű. A török hódoltság után a község rohamos fejlődésnek indult. A XVIII. század végén már 728 lakosa és tanítója is volt.  A község református egyháza Somogyban az egyik legrégibb. A falu közepén álló neogótikus templom 1898-ban épült. A méreteiből látható, hogy a település akkori lélekszámának igényeihez készült. Ma már egyre kevesebben látogatják az istentiszteleteket, ami a csökkenő református lakosságnak is köszönhető. A szertartásokat Németh Tamás kadarkúti lelkész celebrálja. A templomot az ezredforduló előtt a parókia értékesítéséből befolyt pénzből és a hívek adományából gyönyörűen restaurálták. Az épület harangja minden órában jelzi az időt, orgonája jelenleg is működőképes. A boltíves főhajó igazán széppé, meghitté teszi a helyiséget.  Az 1900-as évek elejére már 1200-an éltek Hedrehelyen. Említésre méltó, hogy a lakosság egy része a településen kialakult iparágakban dolgozott - agyagos és fazekas mesterként, gabona-, baromfi- és terménykereskedőként. Híres volt a község hidegvérű lóállománya. A beszolgáltatás évei sok szenvedést hoztak a lakóknak. A nagy múltú mezőváros hanyatlása ekkor indult meg. A földtulajdonosokat szövetkezetekbe kényszerítették, majd egyesítették a visnyeivel és a kőkútival. 1973-ban a felső tagozatos iskola Kadarkútra került, 1977-ben pedig az önálló tanács is megszűnt, lakossága rohamosan csökkenni kezdett.


Elsőnek érkeztem a helyszínre. Elrendeztem az adminisztrációt, szobákat választottam az üres panzióban, becuccoltam. Telefon Voportótól, hogy félóra és érkezik. Valóban a köd helyet cserél vele a parkolóban. Kiköltözünk a tóhoz, bepakolunk a faházba, belakjuk a stéget. A hely nem csak vadregényes de igen kényelmes is, a körben hajladozó erdő és a szürke gémek elnyomják az egyébként is enyhe műanyagtó szagot. Szerelünk, pakolunk. Hihetetlen de minden segítség nélkül felbukkan Bpisti a szombathelyi hallistás barát az ígért botokkal. Fenomenális. Viszonylag hamar szép tokhal jön.
De innen menjünk át képriportba:

Jack Danielsel megszakított pakolás

Az első bevetés

Gyors eredmény gilisztával

Catch and release

Disznóság de etettünk is

 Megérkezett Joci

 Mivel hosszú csendek voltak...

...megnéztük a szomszéd faluban lévő nevelőtó lehalászását

 Aztán mire megjött az este, Jocinak is egy gyönyörű nyolc kilós

Jocival utólsó nap megpergettük csónakból az akadót. Szeretném remélni, hogy a kommentekben felbukkan jelentős csukájának és a tuskón majdnem léket kapásunknak története.

 Másnap Voportó is megsimogatott egy lénai tokot 

Bizony verte ez is a nyolc kilót

aztán ez is ment vissza

néhány kép a környékről

Persze a szomszéd hajnalban nem a panziót választotta

Párducgalócát nem szedtünk...

...a többit viszont nem ismertük fel. Pedig biztos volt ehető is.

 és végűl egy kis mozgókép a hangulatról, Voportóról és a lénai tokról

 

 

2 komment


A bejegyzés trackback címe:

http://szkajparasztok.blog.hu/api/trackback/id/tr7743925

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Jocivagyok 2008.11.02. 20:09:28

Én elmondom mi történt az utolsó napon, miután egész hétvégén sz*arrá fogtuk magunkat, és levezetésképpen kimentünk a pakolás előtt egy órával csónakkal pergetni: átosontunk a szemközti akadóba kétevezős bádogcsónakkal, hogy ne mondhassuk azt, hogy nem tettünk meg mindent és csak úgy "horgászgattunk". Minden 1,75. dobásunk akadt, mígnem nálam történt valami kapásra hasonlító. Rutinos horgász lévén megkérdeztem Hintamestertől, hogy most megint elakadtam vagy mi, de hirtelen a kézi készítésű, bulgár pergetőbotom karikába hajlott. 3-4 percnyi huzavona után a szemmértékre 3 kilóra saccolt csuka úgy döntött, hogy rafináltan bemegy a csónak alá, és rátekeri a fonott zsinórt a csónak láncára amit mi persze a vízben lógva hagytunk. Én sikoltoztam míg Hinta pókerarccal bontotta a csomót. Lánc és zsinór külön, hal még körforgó végén, de úgy tűnt megunta, és egy hatalmas ugrás után sírva röhögve kiköpte a csalit. 1-0 oda. Továbbmentünk, úgy értem akadóról-akadóra húztuk magunkat a most már sokat próbált botjainkkal, és több sikertelen dobás után a partraszállás mellett döntöttünk. A kifelé út nem volt zökkenőmentes, ugyanis a víz tele volt bedőlt tuskókkal, amiket mi nem vettünk észre. Természetesen meg is feneklettünk egy nagyobb darabon. Mikor felismertem, hogy ezen most tényleg ittmaradtunk, ránéztem Hintára és mivel sok akció- és horrorfilmet nézek, a tekintetéből azt olvastam ki hogy "itt fogunk veszni"" és "Joci vajon tud úszni?". Persze egy vizsgázott hajóskapitány nem adja fel, én bíztam benne, de a harmadik-negyedik körbefordulásunk után azért kezdtem imádkozni hogy a parton éppen tokhalat fárasztó Bátyjának estére feltűnik a hiányunk. Egy hirtelen ötlet, és egy jó manőver után megmenekültünk, és pár perc múlva már egy nyugdíjas néni magabiztosságával léptünk ki a csónakból a partra.

bulgari 2008.11.03. 17:51:08

Ilyen történetek nincsenek is! Nyilván kitaláltátok az egészet. Méghogy halat fogni, és ennyit és ilyet, hal(l)atlan!
A bulgár botfaragók üdvözletüket küldik a Rodope lankáiról és kérdik nem-e kell-e átgyűrűzni a jószágot?

A bortermésre idén sincs panasz