HTML

urbánus menekülés

Dr. H. , Voporto és Hinta a városi szkájparaszt értelmiségiek próbálnak feldolgozni, főzni, sütni és népies elfoglaltságot keresni. Közben versek, írások, receptek bukkannak fel. Disznó-, birka-, kecskevágásba bonyolódva tesztelnek borokat és horgásznak is. Plusz magas irodalom, eredeti Erdélyi Mihály grafikák fel-fel bukkanásával.

Naptár

szeptember 2017
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1 2 3
4 5 6 7 8 9 10
11 12 13 14 15 16 17
18 19 20 21 22 23 24
25 26 27 28 29 30

kihagytad ?

Utolsó kommentek

2008.10.29. 12:22 dr. H.

Valami, mégis történt

Vasárnap volt, október végi vénasszonyoknak való nap és már bőven ebéd után. Sógornőm az előbb adott egy kalóz CD-t. Ezt abból gondoltam, hogy se borító, se Mahasz védjegy, csak egy mezei Philips adathordozó, kézzel felírva rá „Dalai Lama Chanting”. Köztünk maradjon, már az első néhány másodpercben kiderült, ez sem a Floyd valamelyik ismeretlen koncertfelvétele. Hallgatni meg lehet ugyan, de érthetetlen nyelve, hangzása, kissé a pópák szláv templomi énekéhez, vagy inkább a görög papok kissé a korai Vangelisbe és Irene Papasba hajló hangulatvilágához hasonlít. De ez az általam nem is definiálható nyelven hallható bonc-kántálás bizonyára nem a világ pillanatnyi helyzetéről történő őszinte és beismerő vallomásról szól. Mintha a globalizáció csak anyagi világunk kényszere lenne, és egy himalájai kolostor elrejtett szférái elszökhettek volna a földi múlandóság börtönéből.

Szinte látom magam előtt az éneklőt, aki azzal a leírhatatlan, szenvtelen mosollyal szemléli evilági bukdácsolásainkat, ahogy a mai tizennyolc évesek érettségi előtti kínjait konstatáljuk mi, meglett emberek, 30-40 évvel ilyetén alakításunk után. Akik már régóta tudjuk, hogy ez az állomás, amit ők most véres kínpadnak élnek meg, csak belépő lesz Dante színjátékának valamelyik élethosszig tartó igazán szörnyű bugyrába. Az iskola kijavíthatatlan hibáinak egyike ez, hogy szemérmetlenül elhallgatja az élet igazi mivoltát.(Non scolae, sed vitae discimus. „Nem az iskolának, az életnek tanulsz.”- mondták a latinok, és  hitték.) Naiv törekvéseit, hogy felkészítsen az életre, arra az illúzióra építette, hogy a futóverseny legfontosabb eleme a start sikeres vétele. Hát éveken keresztül arra tanított, hogy csiszoljuk a startgépből történő eliramodásunkat, századokat lefaragva az első néhány méter megtételéből. És valóban ez a jó sprinterek egyik feltétele. De mi egy maratoni táv lefutására lettünk leigazolva, és ez a nüánsznyi előny az első kanyarvétel után már értékelhetetlen különbségé zsugorodik, és okafogyottá válik. De azt, hogy a maradék negyvenkét kilométert hogyan kell lefutni, arról persze nem szólt a fáma, az már mindenkinek saját magára lett bízva. Erre már felkészíteni nem lehetett minket, vagy ahogy már említettem volt, csak szemérmetlenül elhallgatni előlünk a verseny igazi mivoltát. 

A mélyhangú kántálás érzelemmentessége, ami általában jellemző az igazi Buddhista zenére, kitartott hangjaival berezgi a szobát. Kintről besüt az őszi Nap, és mint egy túlnemesített szobanövény konstatálom innen bentről gyönyörűségét, ahelyett, hogy kimennék a fényre, a zörgő levelek közé, látva az őszinte elmúlás színeit, beszívni az avar korhadó illatát, érezve e tűnő varázs nagyszerűségét. De valószínűleg én már nem a természet átalakítására szocializálódtam, mint az elmúlt generációk százai. Ezt már ráhagyom másokra, ráhagyom a gépekre. Megpróbálom néha magammal is elhitetni, hogy valami fentebb stílre vagyok hivatva. Addig mondogatom magamban, míg a végén már el is hiszem. Észre sem veszem azt az elhamarkodott evolúciós szökellést, amit az evolúció helyett indokolatlanul és önhatalmúlag magam hajtok végre, a következményekkel nem is számolva. Akár Garai Gábor asztronautája,(ez egy verse, még én is szavaltam hajdanában) aki egy mozdulatával úgy alkot, mint hosszasan és összesen a nép. Mintha csak úgy véletlenül neki dőlnék a Bastille kőfalának, ami erre váratlanul összedől, mint a Brazovits ház, és most már akaratlanul is kezdődhet a forradalom.

A bonc, gondolataimtól nem zavartatva ugyanolyan monoton egyszerűséggel énekel, ahogy tegnap tette vagy több száz évvel ezelőtt. A CD alig több negyvennyolc percnél. Újra indítom, mintha valamilyen változást remélnék újrahallgatása közben. Hiába na! Az akció filmekhez szoktunk. A percekig kitartott eseménytelenség, a hatvanas-hetvenes évekbeli dögunalmas, szovjet művészfilmekre emlékeztet, amit csak azért néztünk meg, mert vagy nem volt a közelben más mozi, vagy ellentétben a többi filmmel az mégis csak színes volt. Vajon most hol porosodhatnak azok a régi, elkopott kópiák, az új embert megéneklő hősi eposzok?

A bonc meg csak teszi a dolgát és dalol. Talán mert ez a feladata. Digitalizált hangja a hangfalak membránjain át már a szobán túl is hallatszik. Szél sem rebben, felhő sem úszik. Már nem is hallom ketyegni az órát, mintha az idő szövedéke máma már nem hasadna tovább. A forgalmi dugó is elálmosodott ebben a semmittevésben. Mindenütt zöldek a jelzőlámpák, járhatók a körutak, üresek a hidak, elült a forgalom. A szirénák is most a város másik felében törik meg a délutáni csendet. A tőzsdei alkusz is nyugton pihen. A részvények hétfő reggelig biztosan tartják pénteki értéküket. Az államadóság sem hízik most nagyobbra, és mintha a reklám blokk is érezhetően késne valamiért a kereskedelmi csatornán.

 

Egy röpke pillanat volt csupán. Oly rövid, hogy a legfürgébb angyal sem tudott volna ennyi idő alatt átszállni a tájon. Csak a bonc monoton hangja hallik. Másodszor is letelt az ideje. Az újrajátszás gomb felé nyúlok, de aztán meggondolom magam. Még egy pillanatig mozdulatlanul ülök a számítógép klaviatúrája előtt, aztán szinte magától megindulnak a billentyűkön ujjaim.

Szóval az oktatás kilátástalanságáról is akartam írni. De valahogy már nem is tartom olyan fontosnak, mintha ez irányú késztetésem elparázslott volna, és lehet, hogy az erről szóló fejezetet mégis csak kihagyom az írásomból. Még mindig valahol az agyamban, a limbikus rendszer egyik vakvágányán hallom „boncmesterem” elúszó hangját. Mint egy kiesett tömés után a nyelved, amikor újra és újra a megváltozott helyre téved, úgy kanyarodik vissza gondolatom mindannyiszor e furcsa énekre. Tulajdonképpen másfél órán keresztül kétszer egymásután ugyanazt az egy, dallamtalan valamit hallgattam. És láss csodát! Sikerült a folyóba lépnem, kétszer is ugyanúgy. Vagy ez lehetetlen? Ahhoz, hogy ez sikerüljön, talán előbb meg kellett volna világosodnom?

A napfény közben észrevétlenül eltűnt. Újra októbervége ereszkedett a ködöt vesztett tájra, és az eddig kihívóan mosolygó színek hirtelen, szégyenlősen visszahúzódtak. De ez már megint költészet. Attila (a József) kilép a héttoronyból, ahova be volt zárva. Nagyot szippant a hideg, füstszagú alkonyatból. Most megáll. Lehajol. Az előtte kavargó avarban meglelte képzeletbeli, elveszett vánkosát. Megnyugszik. Újra lesz hova lehajtani majd okos fejét. 
 

1 komment


A bejegyzés trackback címe:

http://szkajparasztok.blog.hu/api/trackback/id/tr78738380

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Lemúr Miki · http://lemurmiki.wordpress.com/ 2008.10.30. 16:22:11

Klassz lehet, és semmit nem von le az értékéből az, hogy nem a láma dalait halljuk a CD-n: spatula.net/blog/labels/dalai%20lama.html. :)