Már a kezdetek kezdetén eldőlt. Az időre szükségünk van. Azért találták ki, hogy ne egyszerre történjen meg minden dolog.

Az idő absztrakt fogalom. És mint minden ilyet megpróbálunk érthetővé tenni szegényes háromdimenziós világunkban. A baj az vele, hogy a szemléltetésre segítségül hívott segédfogalmak sem könnyűek. Azok is magyarázatra szorulnak. Múlt, jelen, jövő, pillanat, folyamatosság, stb. És ha belegondolunk az a szóösszetétel, hogy az „idő múlása” úgy összezavarja korábbi elképzelésünket az idő dinamikájáról, hogy az idő objektivitását sutba vághatjuk. Objektív idő lehetséges a matematikában, fizikában, de létezésünk, ami számunkra az egyetlen realitás észleli ugyan azokat a változásokat, amin a dolgok átesnek, de magát az időt érzékelni nem vagyunk képesek. Ami az óralap kétdimenziós terén történik, az meg már egészen botrányosan eltér az idő valóságától, már köszönő viszonyban sincsen vele. Amíg gyermek voltam, olyan volt, mintha az idő ellenem dolgozna. Nyűg volt sokszor és úgy éreztem, mintha hátráltatatna folyton. Az akkor még öröknek hitt gyermekkor, mely a kötelező tanulás és az önfeledt játszadozás közötti mezsgyén bukdácsolt kínos lassúsággal előre, permanens türelmetlenséggel átitatva telt el. A nemiség felfedezése után még kérlelhetetlenebbül hasított fiatal húsomig realitása, az akkor még fényévnyire tűnő, szinte elérhetetlen cél, vágyaim, álmaim beteljesedése. Persze így utólag az emlékezet malteroskanala fokozatosan misungolta el a néha érdes epizódokat. A látható felszínről a múlt mélyebb és láthatatlan szövedékébe préselte apró kavicsait, míg egy idillibb, de értelmezhetőbb körképpé át nem alakult, amit valljuk be őszintén, szívesebben is láttunk vagy láttattunk.

Aztán a fiatal és korai felnőtt korunkra immunissá váltunk az idő ilyen vélt atrocitásaival szemben. Vagy elvesztettük ez irányú képességünket, vagy csak nem vettünk róla tudomást egyéb irányú halaszthatatlan késztetéseink miatt. Belemerültünk a jelen langyos magzatvizébe, átadva lelkünket, testünket a mindennapi létezés mámorának, kábulatának. Kitöltötte teljesen igényeinket szerelmek, barátok, tivornyák, karrierek, eddig beteljesületlen vágyaink -deus ex machina (már megint ezek a galád, görög Istenek)- boldog beteljesülése. Húszas-harmincas éveink időtlensége volt ez, de hiába próbáltuk elodázni a kiábrándító pillanatokat, az idő állni látszott ugyan, de négyökrös szekerünk az állandónak látszó éjszakai táj és az önfeledt cicázásunk ellenére, mégis csak haladt.

Azért lássuk be. Ez a korszak volt az, amikor tökéletes harmóniában voltunk az idő múlásával. Kártya független életünkben szinte határok nélkül létezhettünk. Normális körülmények között fel sem merült volna ilyen mondatok leírása akkortájt magunktól. Öröklétnek tűnő, hamiskásan kancsalító és biztos védelmet füllentő, délibáb erődjének ködfalai mögött úgy hittük, biztonságban elvagyunk.

Aztán később, kinek előbb, kinek utóbb, csak-csak megroppant az egyre vékonyodó állandóság jege. Mert a kapuban már régóta dörömbölt az elmúlás előfutára az öregedés ólmos sarujában. A varázstükör meghasadt. Valahol a köldök tájékánál kezdődött. Kavarogni kezdett valami definiálatlan bizonytalanság, ami később feketelyukká terebélyesedett. Ezt a külvilág és belső világod közötti egyre erősödő súrlódásának moréna szerű hordaléka hizlalta ekkorára. Így a történéseket már csak egy eseményhorizont vad színjátékának öklendezésre késztető örvénylésén át szemlélhetted, ahova majd a végén elkerülhetetlen belezuhansz. És az ez idáig pertu barátod, akivel az elmúlt évtizedekben egészen kitűnően megvoltál, hirtelen felállt székéről és se szó, se beszéd, rád borította az asztalt. Repkedtek a tányérok, poharak, eszcájgok, és az oldalára dőlt asztallapról lerepült velük együtt a fiatalság, a korlátlan alkalmazkodó képesség. A hited ércserlege is kicsorbulva gurult el a kövezeten, kilöttyenve magabiztosságod, és repedésein át tested őrizetlenül hagyott harmóniája is lassan szivárogni kezdett. És egy varázsütésre megtaláltad régi ellenfeledet. De a pozíció már lényegesen eltért a korábbitól. Mintha már nem visszatartani akarna, hanem inkább siettetni. Ujjának állandó hátadba fúró bökdösése a legváratlanabb pillanatokban próbál lelökni utadról. Minden nap érezteti veled fogyását, -lassú hanyatlásodat- az utad lejtősebbé válását. A négyökrös szekér, már az igások nélkül is egyre gyorsabban szalad. Még te irányítod ugyan, de már az egyre zötykösebb út pillanatnyi hangulatától függsz. Egyre többet kapkodsz, egyre darabosabbakká válnak mozdulataid, s az arcodba vágó menetszél ellenére, őszülő halántékodon már érzed a verejték cseppeket. Cselekedeteid kezdetben hősiesek még, de aztán később már inkább felejthetők.

Mint a vérszagot érző vadállat, most már folyamatosan a nyomodban lesz. Nem tágít sarkadból, tapad rád, egyre fáradó prédájára. Még sikeresen kikerülöd csapdáit ugyan, de egyre közelebbről hallhatod morgását, és a végére már ott dübörög belül a mellkasodban.

De ez már megint olyan, mintha költészet lenne. Attila (a József) ezt már nem hallhatja meg. A vagon kerekek csattogása minden történést ketté vág, és minden más zajt elnyom. Itt már nem a lét, hanem a jövő dadog.