Mert a Nap is elpusztul egyszer.
               Kisugározza forró szeretetét,
                elhull, elfonnyad, mint a kiszolgált emlő.
               Az egyirányú változékonyság
                nem zökkenti ki a józanészt sem az őrült út elől,
                mert minden élet vállalja a halállal való kockázat
                játékának élvezetét.

- És milyen nehéz tisztának maradni. -
 mondta a hópehely,
 mikor leült a házak kontrasztjára,
 és a város zajában remegve várta a kormos napsütést,
 mely ostromolta halálosan rideg kristálybörtönét,
 míg a hanggal együtt el nem veszett.
Helyén csak egy könnycsepp maradt.

És átzakatoltak a felhők az éjszakába,
 beburkolózva a feledésbe és a múltba,
 melynek síkos jegén megbillennek a dolgok,
 elcsúsznak a lényegek,
És hiába.
A torzult képek a múlt homályán
 mégis érthetetlenül tisztán őrzik meg
 magukba szívva az emlékeket.

- Ma utoljára sütött ki a Nap. - mondta a fa,
 és gyöngyszemkönnyek ültek ki ágai tövén
 megsiratva az árnyas nyarak bársony fuvallatát.
És a megtört varázs csörömpölésén keresztül
 meglátta a pihenni igyekvő parázs utolsó mosolyát,
 melyet felé küldött, most utolszor gyengítetlenül.

Megrepedezett az ég kékje is.
Tejfehér habbal telekenve sóhajtott fel az éjszakában.
Megkondultak a harangvirágok illatai is,
 magálmaikba bújva tudtul adni mindenkinek,
 hogy vannak még, csak elszenderedve.
De a mélyből majd egyszer kitörve
 bódító érzéseket adnak majd színezékül
 a feloldozást előkészítő márciusvégi szélnek.

És kiültek a síró hangok is a gyepre harcolva a köddel.
Valami megfogalmazhatatlan igazi elmúlással,
 és megfogalmazhatatlan vággyal szólították a föld mélyét.

- Én elbújok az árnyékok mögé, - szólt az élet-
 és a szél zúgásába, a hideg alá,
 a hörgés utolsó taktusába.
Elbújok a mondatok mögé,
 a téglák hasadékába.
Elbújok.

Elhamvadok talán a szorítás verejtékében,
 a harag indulatában,
 egy lány mosolyában,
 egy út kilátástalanságában.
Elhamvadok remélem mihamarább.
Mert a reggeli köddel mindig megcsap a valóság is,
 a nagyváros készülő álmos lüktetése,
 a hívó forgatag kívánatos csókja. -

- És most én is elmegyek a hegyeken túlra -
 szólt a mosoly, és ott hagyta az arcot,
 melyet híven követett eddig mindenfele.
Tudta, hogy visszajön egyszer,
 de akkor már örökre,
 talán az utolsó napon mikor a test felkel még a földről,
 és elszenvedi a nemlétezés bevonulását.

És majd zúgni fog a hatalmas gépezet megváltoztathatatlanul,
 és a Rend észre sem fogja venni
 a rendezett rendezetlenséget.
Nem fogja tudni még mi él,
 és mi a már halott.

- De én itt leszek. - szólt végezetül az ember. -
Igaz ki fog törni a fájdalom belőlem minden reggel,
 de mégis, még tetszhalott fejemmel is
 a fájdalom elmúlását várom.
És nevetve,
 most igazán először kiegyenesedve érzem
 mily elvont szerelem maga a szó csodálata is
 - élet -
És elindul bennem pillanatnyi pezsdülést okozva a tudat.
Nem a szerelem csodálata, vagy a halál.
Az anyag kívánása morzsol gyarlóvá,
 mint eddig is majdnem minden embert.
És majd egy másik,
 kinek arcán holdsugár ragyog
 egyszer majd gyengéden átölel.
És a lélek után egy őrjítően forró éjszakán
 megízlelheted a testet, a csodálatot.
Majd elmúlik a hőfokok durva márvány - keveredése.
                        Elmúlnak a mámor izgalmas vágyai.
Elmúlik a gyengülés is a testben.
És a megújuló magány
 szívedre kicsapódott fájdalma fog majd korbácsolni tovább.
Elmúlok majd egyszer,
 és a megismételhetetlen történések ezrei vesznek velem.

De addig is vagyok.
Gyűjtöm a hullni készülő csodákat.
S hogy vagyok a fájdalom mértéke
 tudatosítja bennem és a vágyak.

1978. november