HTML

urbánus menekülés

Dr. H. , Voporto és Hinta a városi szkájparaszt értelmiségiek próbálnak feldolgozni, főzni, sütni és népies elfoglaltságot keresni. Közben versek, írások, receptek bukkannak fel. Disznó-, birka-, kecskevágásba bonyolódva tesztelnek borokat és horgásznak is. Plusz magas irodalom, eredeti Erdélyi Mihály grafikák fel-fel bukkanásával.

Naptár

szeptember 2017
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1 2 3
4 5 6 7 8 9 10
11 12 13 14 15 16 17
18 19 20 21 22 23 24
25 26 27 28 29 30

kihagytad ?

Utolsó kommentek

2008.09.01. 15:40 dr. H.

XX. századi dekameron II.

Esztert az 50-es évek elején ismertem meg. Medikusként, kötelező nyári gyakorlatomon voltam, ahol ő nővérként dolgozott. Már az első pillanatokban megéreztem azt a különleges kisugárzást, ami áradt belőle. Nem lehetett nem észrevenni. Ez a kisugárzás sokszor azzal áltatja az embert, hogy csak ő érezheti, mindenki más süket és vak ezekre a jelekre. Ez persze rendszerint önáltatás csupán, de nála az ösztöneim nem csaltak meg. Egyszerűen jó volt ránézni. Rövid, majdnem tüsi haja, kreol bőre, alkatához illő, de nem hivalkodó mellei tökéletesen harmonizáltak teste többi részével. A kórházban, még csak baráti kapcsolat alakult ki köztünk, de amikor a négyhetes gyakorlat véget ért, már csak egy randevú választott el a mélyebb együttléttől. Egyetemista éveim leggyönyörűbb fél éve következett ezután.

Eszter szintén az orvosegyetemre járt, amiből két évet elvégzett ugyan, de miután szülei kulák listára kerültek, abba kellet hagynia tanulmányait. Hogy mégse szakadjon el az egészségügytől teljesen, kórházban vállalt nővéri munkát.  Zuglóban, egy takaros villában volt albérlete. Külön bejáratú szobácska volt az övé. Ráadásul a főbérlő olyan süket volt, hogy hozzá képest Gábor Áron rézágyúja lehallgató berendezés volt. Szinte konspiráció nélkül sikerült magamat belopni nap, mint nap kis albérletébe. A puritánul berendezett kis szobácska mégis minden igényünket kielégítette, hisz akkor egymás akarásán kívül más óhajunk nem is létezett.

Ha csak tehettük együtt voltunk. Eljárni sehova se jártunk. Minden pillanatban, egymást kívántuk. Amikor beléptem szobája ajtaján, mintha egy ismeretlen, rossz világot zártam volna ki. Szobaajtaja szinte filterként kiszűrt minden fájót, hazugot és ostobát a külvilágból, és csak azok a dolgok szivároghattak át rajta, ami a paradicsomot édenné tehette. Mint éhes farkasok az elejtett prédát, úgy rohantuk le egymást minden újratalálkozáskor. És az éhség csillapítása csak éhesebbé tette testünket. Ölelkeztünk, aludtunk, ismét ölelkeztünk. A következő hónapokat az álom és a valóság határmezsgyéjén éltem végig.

Karácsonyra a házi nénit testvére elhívta magukhoz, az ünnepek alatt csak a mienk volt az egész villa. Sohasem feledem el azt az ünnepet, amíg élek. A véget nem érő aktusok, sokszor egymásba értek. A testi gyönyör és a szellemi egybeolvadás meghatványozott intenzitással hódított meg mindkettőnket, és mi ellenállás nélkül boldogan adtuk meg magunkat a szerelemnek.  Egy ilyen alkalommal, amikor a vér már verejtékké olvadt, átszellemült arccal súgta a fülembe. –Most úgy érzem, mintha mindenütt te lennél. -és az amúgy is kipirosodott arc tovább pirult, lesütött szemei könnyezve megrebbentek. Ennél szebbet, gyönyörűbb vallomást soha előtte, soha utána nem hallottam. Ezeknél a csodálatos pillanatoknál tökéletesebbet nem is kívánhattam volna. Eggyé váltam az univerzummal, vagy az egy súlypontba olvadt testünk részévé vált az univerzum, nem tudom. Istennek érezhettem magam, amikor ilyenkor a szemembe nézett, és istennővé vált ő is vágyakozó tekintetemtől.

Arra az őszre és télre alig emlékszem vissza. A külvilág emlékei el sem jutottak tudatomig. A kívüle eltöltött idő szürke, hiábavaló történései elillantak nyom nélkül, mint kámfor a ködben. Létezésem folytonossága a tőle való távozáskor megállt, és újra indult visszaérkezésemmel. Koratavasszal azonban minden megváltozott. Levelet kapott otthonról. Apját szélütés érte. Nincs aki ápolja. Úgy utazott haza, azzal a reménnyel, hogy apja javulása után visszajöhet, de az öreg csak nem lett jobban, maradnia kellett. A várakozás napjaiból hetek, a hetekből hónapok lettek. A szemeszter végén engem egyből berántottak a hadseregbe, ahol a nyár nagy részét kellett tölteni. Megint nem sikerült találkozni vele. Eleinte még levelezgettünk, de egyre ritkábban, majd ezek a ritka levelek is elmaradtak…

Csak ötvenhat november elején találkoztam vele újra és utoljára. Akkor én már a Péterfy Sándor utcai kórház traumatológiáján dolgoztam. Az oroszok bejövetele után tucatjával hozták a sebesülteket. Kegyetlen napok voltak. Napi tizennyolc-húsz órát is a műtőben voltunk. Őt is az ambulanciára hozták be. A fegyveres harcok első napjaitól kezdve egy mentőautóval járta az utcákat néhányad magával, és szedtek össze a sebesülteket, hogy mielőbb kórházba kerülhessenek. A Keleti pályaudvar környékén mentés közben érte egy repesz találat a bal vállánál, szinte leszakítva karját. Teljesen kivérzett, sokkos állapotban hozták be társai, de már segíteni nem tudtunk rajta.

A hirtelen felbukkanó emlékek teljesen letaglóztak. El se búcsúzhattam tőle, mert egy másik szintén súlyos sebesülthöz hívtak. Csak jóval később sikerült a proszektúrán találkozni vele. Egy guruló ágyon feküdt letakarva. Épen maradt karja kilógott a lepedő alól. Megfogtam, majd meggyötört teste mellé fektettem. Mint később megtudtam egy idősebb férfi vitte el a testet. Ausztriában élő unokabátyja volt. Látva az események adta lehetőséget ki akarta vitetni nyugatra, hogy ott fejezhesse be tanulmányait. Eszterrel napi kapcsolatban volt. A lány beleegyezett a kiutazásba, de csak azzal a feltétellel, amíg tud segíteni, Budapesten marad.

Se ő előtte, sem ő utána olyan társam nem volt, akivel olyan mélyre tudtam volna merülni, és olyan magasra szárnyalni, mint vele. Akkor, ott mellette, többször is megízlelhettem az istenné válás gyönyörű aktusát. Egy pillanatra is, de én lehettem a mindenség maga, hogy a mindenséggel ajándékozhassam meg őt.

Az elmúlt évtizedek már csak szelídebb szerelmekkel ajándékoztak meg, ilyen gyönyörű önpusztítás többé nem sebezte meg lelkemet, testemet. Lódítanék, ha azt mondanám, hogy nem vagyok boldog ember, de ott a halottasházban valami mentális részemet én is elvesztettem. Őt véres lepedő takarta el, engem a végtelen egyedüllét hideg verejtéke lepett el, és ez a láthatatlan köpeny borít be utolsó napomig. Azóta november elején a meggyújtott mécsesek számomra mindig csak ő érte égnek. Soha nem voltam istenfélő ember, de amióta vele lehettem, megirigyeltem az Isteneket.     

                                                 
 

 
 

2 komment


A bejegyzés trackback címe:

http://szkajparasztok.blog.hu/api/trackback/id/tr56643327

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

ekkerjoz 2008.09.02. 08:06:16

Kedves Dr. H.

Ez így nem lesz hasznos, gyöngyöt vetni egyenként a mohó olvasók elé, tessék szórni két kézzel.

Karesz50, a melegen hengerelt IPE tartókról nem tudna valamit küldeni az én blogomra, vagy az 5.5 bázikus elektródákról, kábé annyi hasznát venném, mint Dr. H. a fenti idézeteknek.

kishugom 2008.09.02. 22:12:14

bizony még!!!!!!!