És szólok az elbúcsúzott szeretőről.
Kedves volt, ha néha bántott akkor is.
Elcsókolt percek ködén át ragyogó volt,
még ha álomnak tűnik már akkor is.
Nem Ő hiányzik.
Ő is és a percek.
Nem teste hív most,
hanem minden nő teste.
De könnyű lenne így utólag.
De ítéletet mondani csak utólag lehet.
Jó volt ha hívott, hogy megöleljem.
Jó volt mindig ha kecsesen szeretett.
Nem a bánat szól így, csak a lehangolás.
Hogy mint az üstökös
magával vitte csóváját is,
ami az övé is volt és a semmié.
De hogy emléke megmaradt,
hogy átadta helyét.
Vagy elvette azt a kis helyet
és kisebb lett így a végtelen tér.
Mert az utakon járva
egyre csak szebb lesz az az ösvény
ahol léptei visszhangzanak
mint az ítélet napi harsonák.
Más időben, más módban kívánom,
mint mikor remegni kezdett a test.
Más esetben, más fokozásban,
mint mikor először átölelt.
És mint az emlék,
ő is emlékké szelídült.
És mint a vágy,
ő is vággyá szervesül.
Utolsó kommentek