Amikor az acél átütötte ruhámat meglepett, hogy nem éreztem húsomba marásának már sokszor átélt fájdalmát. A találatot jeleztem ugyan, de nem éreztem, hogy testemet megsebezte volna. A bőröm felett hegye karcolás nélkül elsiklott. Azt, hogy mérgezett volt a penge én is csak később tudtam meg, amikor ellenfelem már erőtlenül a kövezetre borult. Az események gyorsan peregtek tovább. Utólag úgy tűnik, a történések megállíthatatlanul sodortak magukkal. Mire igazán felocsúdtam, már halott volt anyám, és a király. Megszédültem.

Mindenki azt hitte már hat szervezetemben a méreg. De csak a fülembe dobogó lüktetés zaja halt el. És ekkor, mint derült égből a villámcsapás átmorajlott rajtam a megoldás. A kiút, mit hetek óta kerestem. Egy lehetőség, egy felcsillant remény, hogy a körülmények áldozataként a kétségbeesés és a düh között hánykolódó lelkem elszakíthatja azokat a kötelékeket, mely gúzsba kötve tartott ez idáig a pillanatig. És mintha lerántották volna a felhőket az égről egy pillanat alatt kivilágosodott a táj, visszaosontak helyükre az igazi színek, mint egy itáliai festményen.

Egy pillanat alatt kellett döntenem. Vagy csodás menekülésemet leleplezni. Folytatni tovább ezt a hullabált. Majd megdicsőülni Dánia igazságosztó királyaként. Rettegve életem végéig valamelyik ellenségem orv tőrétől tartva. Vagy folytatni a szerencse által felkínált lehetőséget. És amint választottam, szinte magától kezdtek leegyszerűsödni a dolgok, döntésem következményéből fakadó problémák. Innentől kezdve már csak színház volt az egész. Újdonsült színész barátaimtól ellesett mozdulatokkal tettem hitelesebbé a szerepemet. Egy kicsit aggódtam, hogy komolyabban megvizsgálják testemet, de hál istennek mindenki a történések szemlélőjeként, az ilyen máskor logikus lépéseket félre téve, az eseményektől elragadva felületesebbé váltak. Csak addig kellett tetszhalott maradnom, míg a katonák egy félreeső szobába vittek. Zajuk elmúltával már én is cselekedhettem. A rejtett folyosókat még gyerekkoromban mutatta meg szegény apám. Egy hozzám hasonló testet találni nem volt nehéz. Hűséges szolgám mesterien tudott maszkokat készíteni. Az egyetlen problémát élő magam jelenlétének eltitkolása okozhatta. De a vártól nem messze sikerült olyan búvóhelyet találni, ahonnan szemmel tarthattam az eseményeket. Igazán csak a temetésem után nyugodhattam meg. Talán sikerült becsapni végzetemet, hátha kikerülhetem sorsomat, amit előre láttam. Új emberként, ismeretlenül folytathatom tovább életem. Személyes tárgyaim eladásából bőven futotta, hogy Dánia egy másik kikötőjéből hajóra szálljak. Bevallva, bevallatlanul éreztem, végleg búcsút mondtam szülőhazámnak.

Most már néhány év távlatából olyan hihetetlennek tűnik az egész történet. Sikerült megragadnom azt az egyetlen szalmaszálat, amivel megmenthettem az életemet. Így, hogy csaltam, a sor megszakadt. A bosszúállás oda-vissza történő, kilengő ingázása oka fogyottá vált. Számomra az az áldozat, amit hoztam nevem, rangom elvesztésével, bőségesen kárpótolt őrült skizofréniám megszűnésével, amit korábbi, tehetetlen helyzetem váltott ki.

Azóta itt élek egy flamand kisvárosban. Megbecsült polgárként, tisztes családapaként. Feleségem, gyermekeim bőségesen kárpótolnak mindazért, amit valószínűleg rövid életű uralkodásom alatt nyerhettem volna. Mégis néhanapján, amikor nem háborog a tenger, órákon át kémlelem a látóhatárt, amerre hazámat tudni vélem. Errefelé nem olyan szelesek az évszakok, de télen, a tenger felől fújó szél alkonyat után már bezavarja az embereket a házak kőfalai mögé. Ilyenkor estelente mesélni szoktam a kicsiknek, egy északi országról, egy várról, egy királyfiról és cselekedeteiről. A történet közben sokszor felélednek a halottak régi árnyai, és belengik a szűk utcácska alig  megvilágított falait. De az apróságok csillogó szeme meghátrálásra készteti őket mindig, míg végérvényesen el nem tűnnek az öreg házak között.