Nem lesz idén Művészetek Völgye - a hírt Márta István, a fesztivál főigazgatója erősítette meg a Gödör Klubban tartott március tizenharmadikai sajtótájékoztatóján.Márta István fesztiváligazgató elmondta, már tavaly év végétől sejteni lehetett, hogy a 2008-as Völgy megrendezése komoly veszélyben van - komolyabban, mint eddig bármikor. Márta a fő problémának az állami financiális támogatás teljes hiányát nevezte meg. Míg 2004-ben a fesztivál kb. 200 milliós nagyságrendű összköltségének 64%-os támogatásával járult hozzá az állam, addig tavaly ennek az összegnek már csak a fele, 32% jutott a Völgynek. A jelenlegi állás szerint idén viszont már egyáltalán nem marad pénz a fesztiválra az államkasszában, így Márta István még egyszer leszögezte: 2008-ban nem lesz Völgy.

1997:

A két mackóruhába és otthonkába ölözött asszony értetlenül bámult. Mi tagadás a látvány nem volt mindennapi. László négykézláb állt egy sötétkék Golf mellett és bőségesen okádott. Dolga végeztével megtörölte verejtékes arcát, köpött még egyet-kettőt a porba, aztán nehézkesen visszakecmergett a kocsiba. Nem indult el azonnal. Hátradőlt az ülésen, tarkóját erősen a fejtámlához szorította és megpróbálta összerakni a tegnap este történteket.
Kapolcs. Sosem járt még ott. Két stoppos dumálta rá, hogy megnézze a művészeti napokat. Nem kellett sokat fáradniuk, László úgyis italra meg nőre vágyott. Körülbelül ebben a sorrendben. A sötétedéssel együtt surrantak be a jóképű kis faluba, ahol a művészek jó része már a kocsmasátrakban tivornyázott. Lapos pillantások tapogatták az utat elárasztó gyalogosok közt araszoló Golfot, biztos eltévedt a köcsög, gondolták magukban a tekintetek gazdái. Lászlót pedig elfogta a jóleső izgalom, amit mindig akkor érzett, amikor szisztematikus lerészegedésre készült. Gyorsan kivett egy szobát valami Zimmer Feri nevű embernél, megvetette az ágyat, kért egy lavórt a mit sem sejtő háziaktól, az éjjeliszekrényre készített egy pohár vizet meg két szem Quarelint és kicsit töprengett, hogy lezuhanyozzon-e. Úgy döntött felesleges, az embernek legyen emberszaga.
A pálinka, amit az első útjába került kocsmában megkóstolt, karcos volt és komisz, mégis megvette az egész üveggel, és végig ballagott a dáridózó falun. Néhol megállt bámészkodni, élvezte, hogy ügyet sem vetnek rá. Fel-alá lófrált, néha meghúzta az üveget és elégedetten konstatálta, hogy a pucér villanykörték fényét egyre fátyolosabban látja. Végül leült az árokpartra és várt. Lábánál a szendergő, portól lepett lapulevelek tövében szépen szaporodtak a csikkek, és a közvilágítás fehér neonja valami idegen hidegséggel öntötte nyakon a profán látványt : egy ember pálinkát iszik, dohányzik és szemmel láthatóan semmire sem gondol. A részegség hirtelen jött, mint a hőség, amikor váratlanul kinyitják a kemence száját. László lassan hanyatt dőlt, elengedte az üveget és a pálinka opálos fényű patakként csorgott az útpadka zúzott kavicsai közé.
Igen gondolta László, megérkeztem.
Valami nyöszörgés félére ébredt fel. Már virradt, a halvány szürkés fényben sunyin lapultak meg a falu házai és amikor megpróbálta legombolni az ingét, érezte, hogy a bőre hideg és nyirkos a hajnali harmattól. A nyivákolás megismétlődött és amikor végre feltápászkodott meglátta a maga elé motyogó lányt. Egy villanykarónak támaszkodva ült, részeg volt. Sebaj, gondolta  László és bizonytalan ujjakkal megtapogatta a zsebébe dugott kotonokat. Lépett néhányat a lány felé, de felkavarodott a gyomra és keserű epét öklendezett az árokpart füvére. Na ennyit a csajozásról, gondolta és már indult volna haza, amikor a lány hangja utána nyúlt. Pestre mész, ugye? Elviszel? - kérdezte a nő, ami nem látnoki képességre vallott, inkább arra, hogy innen mindenki Pestre ment aznap. Hátrahagyva a buli végeztével a főtt kukorica rosszul lerágott csutkáit, az eltiport műanyag poharakat és a kapolcsi polgárok megtört tekintetét.
Oda, vallotta meg László, mert fáradt volt a hazudozáshoz. Segített a lánynak talpra kecmeregni és szótlanul ballagtak a bérelt szobáig. A csajt kint hagyta a harsányan ébredő vérebekkel, ő pedig összekaparta benn a cuccát, mindent beleszórt a csomagtartóba és elindultak.
Először a rádióval próbálkozott, hogy ne kelljen válaszolnia a hátsó ülésről érkező zagyva beszédfoszlányokra, de amikor rájött, hogy nem is neki szólnak, kikapcsolta a készüléket.
Így is majd szétesett a feje, a hajnali rádióműsor pedig még a nő nyivákolásánál is ócskább volt. Lassan hajtott, az autó harmincas tempóban csoszogott egyik falutól a másikig, egy különösen hullámos szakasz után pedig megállt. László kilökte az ajtót és inkább kiesett, mint kiszállt a kocsiból, hogy megmutassa az otthonkás asszonyoknak, mit csinál az uruk fizetésnapon, mielőtt hazatér megpofozni őket.
Amikor újra beindította a motort, a lány a hátsó ülésen arról kezdett el motyogni, hogy mi végre is vagyunk ezen a nyomorult világon, aztán sírni kezdett saját hülyeségein. László hallgatta egy darabig, a zsebébe túrt és a kotonokat komótosan kiszórta az ablakon.
Az ezüstös tokocskák az aszfaltra hullottak, mellettük lassan elgördült az autó, az asszonyok egymásra néztek. Hát Katikám mondta az egyik hitetlenkedve, de a hangja nem ért el Lászlóig.
Az utastérben a csenden kívül csak két ember maradt, az egyik másnapos volt, a másik hisztis és csúnya.