...mert amit eddig elfogadtam
 mind hamis volt.
Az igazság csodálata bennem a fájdalom,
 amely elkísér már ameddig csak élek.

És ha majd eljön a tavasz,
 megcsap a nyári melegnél is tékozlóan erősebb napsugár.
Megint csak új lesz a kitárulkozó látóhatár.
Új lesz a belváros lüktetése.

Új színek fognak kergetőzni majd
 utcahosszakon keresztül,
 míg meg nem törik a puhuló beton melegében
 a délutáni csend.

És a mozdulatlan forgatagban
 dzsesszdalra fakadnak a kanálisok.
Elektromos orgonák illatát hordja majd a szél
 ötnegyedes ütemben.

A kirakati baba megcsodál.
Megnéz, tetszik neki új ruhám.
Aztán megunva színeit tovább megyek.

A Nap csak néha szól hozzám,
 amikor kibukkan a házak közül.
Felkapok egy hulló levelet.
Sárga arcát tisztára törlöm,
 majd a szívemmel megdobom.
És helyére egy kisvendéglő illatát rakom.

A sarkon túl már vár a kedves.
Szomorúan átölel.
Aztán elmeséli
 félórája saját magával találkozott.
Köszöntek egymásnak gyorsan,
 és sietve mindketten folytatták útjukat.
Én megvigasztalom,
 és elindulunk gyalog Budára.
Ott saját magunkkal biztos nem találkozunk.

Mert amit eddig elfogadtam mind hamis volt.
Az igazság csodálata bennem a fájdalom.
Vagy a fájdalom csodálata tán bennem az egyetlen igazság?
      És én is a másik, a hamis vagyok?

1979. január