Gyerekkoromban csüngtem apám szavain, amikor indiai utazásáról mesélt. 1955-ben volt két hétig Indiában. Akkor még a külügyben dolgozott.
És azok az impressziók, verbális élmények először akkor elevenedtek meg amikor 2000 után Tunéziában voltam (a tiszai ciánozás évében – vérbeli horgászok előnyben) hál istennek február elején, nem a legnagyobb melegben. Relatíve tisztaság, (most Einstein percenként húszat forog sírjában) de a házak között a harmadik világra jellemző szemét, sitt, lim-lom. Olyan jó volt európainak érezni magamat.
Apám meséi, színes történetei az idő feneketlen kútjába esve egyre jobban denaturálódtak a szürkeségbe, a feledésbe. De azaz irigység, azért megmaradt bennem. Átrepülve a fél világot, állami költségen eljutni Indiába.
Nem kell nagy jósnak lennem, hogy beismerjem a következő harminc évben nem vágyok a hindu szubkontinensre, érdekeltségeim is ellenkező irányba terelnek. Mégis évente legalább egyszer sikerül megpillantanom Delhi peremkerületeit, ha egyáltalán vannak arrafele kerületek. Se gép, se álom, se gondolat nem szükséges ennek a több ezer kilométer megtételéhez. Mint tavasszal a kikelet, mint Japánban a cseresznyevirágzás, egy pillanat alatt megváltozik a város. Egy furcsa, bizsergő érzés lüktet az utcákon, remegteti meg a házak tűzfalát.
Lomtalanítás van.
És tért, időt átölelve, mintha a Startreck Voyager fedélzetén féreglyukból érnénk ki a valódi Univerzumba. Egy pillanat alatt ismét a harmadik világba pottyanok. Aztán engem is átjár az izgalom, és mint ha vulkáni lennék, akit elkap a láz, kis közösségem többszöri unszolására én is megteszek mindent e furcsa „rügyfakadás” beteljesüléséért, megadva magam, én is hordom kifelé múltam leértékelt, kidobandó emlékeit. Tavasz közepe van. Kicsit szemetel az eső, hűvösen fúj a szél. De a varázs egy pillanat alatt szubtrópusi vidékekre röpít. És a semmiből megjelenő ismeretlen arcok, csak tovább erősítik az illúzió élményét.
Idegesítő, megmagyarázhatatlan illúzió ez. Minden évben próbálok felkészülni rá, de irritálása valahol a gyomrom alsó bugyrából ki nem szakítható módon tesz feszültebbé, mígnem lassan-lassan enyhül e furcsa remegés. De igazán csak a többszörösen is átszűrt halszálka-maradék romhalmaz vizuális megsemmisülése után nyugszom csak meg.
Alkonyodik. A szemétszállító jelenléte, hangja már csak rossz emlék. A siserehad is már új vadászmezők felé tart.. Tiszta a kamra, tiszta az utca és csendes.
Mintha újra Európában lennék.
De ez már megint költészet. Szegény Kőlcsey ha ezt láthatná. Elfehéredne jobban, mintha szellemet látna a romok között.
Utolsó kommentek