Végigolvasva Voporto húgysavszintjétől bicebócássá vált tétova vesszőfutását az „asszonykám adj egy kis kimenőt” és a „két szólam de egy harmónia” idealisztikus megvalósíthatatlansága közötti hezitálását, mely titáni harcában a rossz és az elviselhetőbb között zajlik. Rá kell ébrednem helyzetem immár tarthatatlanságára.
(Micsoda egyszerű bővítetlen mondatok! Funkcionális analfabéták kerüljenek!)
Számomra elképzelhetetlen az a leosztás, melyben kutyahűséges és csillogó szembogarakkal keljen kuncsorogni egy-egy ellopott fél napokért, mert ne adj isten a horgászás misztériumát választanám egy közös és meghitt kertrendezés, lakástakarítás, bútortologatás idilli basszamázása helyett. Barátaim ezt tudván rólam, freudi mélységekig visszafojtva magukban, még a lehetőségét sem adják meg nekem, hogy ezt a hendikepjüket kiélvezhessem.
Így lesütött szemeket sem hordva, titkos utakat szervezve pótolják mindazt, amit
velem tudatván porig lesújtó érzéssel konstatálhatnák könnyed és felhőtlen jelenlétemmel. Persze nálam a halak természetes közegükből történő elszakítása, szóba sem jöhet.
Az élet csodálata nálam nem csak e durva földi lét akadozó agóniájában, orgazmustól orgazmusig történő botorkálásának őszinte imádatából áll. A disznóvágás is hypocratesi esküm ellen való ártó tettnek minősül, amit a magam suta törekvésével, amit ezen elhullott teremtmények kultikus és misztikus emészthetőségére való késszé tételére irányul, mind csak gyarló próbálkozás kanibális abberációim elmaszkírozására, noha ezen bensőséges cselekedeteim alkalmanként ezoterikus magasságokig repítenek. Tartva azonban attól, hogy a néha himalájai magaslatokban történő levitációm során véletlenül kirepülnék e sárgolyó centrifugáján keresztül. Megfelelő biztosítékkal kell rendelkeznem önön magam jogos védelmére. Ez az aranyozott béklyó, gyémánt színű járom, gyöngyházfényű törékeny hám testemen, mely szemem rubint csillogásához vezet, Bacchus vérré váló nedűje. Néhány pohár után az „ennedik” dimenzió szférikus horizontjai ideghártyámig gázoló vizuális traktái fárasztó élményétől parallel megittasodva, mintegy visszazuhantat néha hányingert keltő talmi és meddő forgatagunkba, mely hol gyöngyöző, meg-meg remegő, kívánatos rózsaszín keblével taszít el olykor, hol kérges tenyerével arcunkba csapva édesget vissza magához. És ezen a senki földjén való létezés szüli kalandjainkat. Röptünk suhanása ez,- néhány irkalap-, mit tele nem írni nem tudok. De ez már a költészet. Másik téma. S mintha Attila (a József) sajdulna fel bennem, Voportó fájó bütykével együtt és ő vezetné a sorokat.
Utolsó kommentek