Nem is oly régen, jó sorsom a „Kiskunság szívébe” vezetett, barátunkhoz, a birkás Ferihez. Miután túl voltunk a rituális állat áldozatokon, beszélgettünk egy keveset. Lassacskán kifogytunk a témákból, mitagadást, a gondolatokból is. Álltunk a szélben, hallgattuk a birkák bégetését, a terelőkutyák csaholását, s a távolban az illegális homokbánya kotróinak csikorgását. Némán álltunk egymás mellett. Egy szó, egy hang nem hagyta el a szánkat, de valahogy mégis ott voltunk, együtt voltunk, s végtelen teljesség és békesség hatalmasodott el rajtunk. Csodálatos érzés volt.
Hazafelé az úton, ettől a hangulattól nem tudtam elszakadni. Valahogy, ez olyan ismerős volt. S egyszer csak felsejlett a múltból egy emlék. Még ifjú titán koromban, a tesztoszteronoktól hajtva, a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei Nyírmadára vetődtem. Kiderült, kiért étlen, szomjan keresztül stoppoltam az országot, csak este szabadul, az akkor oly divatos egyetemi szakmai gyakorlatról. A fülledt meleg délutáni órákban, a faluban mi más volt csak egyedül nyitva, mint a bolt melletti büfé. Na jó, nevezzük nevén, a kocsma. Mást nem tehetvén betértem, és rendeltem egy nagyfröccsöt, a száraz fehérből, a kissé zavarosból. A lambériás, bádogborítású söntéspult mögött álló, hatfogú, májcirózisos csapos, unottan tette elém a csorba, vastagtalpas poharat. A sarokba húzódtam egy virágmintás, viaszosvászonnal borított asztal mögé. Teltek a percek, talán az órák. Álmos legyek zümmögése töltötte be az áporodott szagú teret. Egyszer aztán belépett a helyiségbe egy cserzett, komor arcú parasztember. Minden köszönés és szó nélkül megbiccentette a fejét, kínos hosszúsággal rám nézett, majd a másik sarokban lévő asztalhoz ült. A kocsmáros kifordult a hátsó ajtón, majd kisvártatva megjelent azzal a klasszikus zöld, literes borosüveggel, és letette az ember elé, aztán visszatért a pultja mögé. A legyek továbbra is álmosan zümmögtek. Úgy tűnt, rajtuk kívül megállt minden. Mielőtt még testessé vált volna a mozdulatlanság, a parasztember a zsebébe nyúlt, s újságpapírba csomagolt fehér szalonnát tett az asztalra, s mellé egy méretes rugós bicskát. Fogta a borosüveget, szájához emelte és komótosan, ám egy ültő helyében kiitta tartalmát. Koppant az üres üveg az asztalon. Bicskájával, centi vastagságút szelt a szalonnából, s azt, szinte rágás nélkül lenyelte. Kezét az asztalra helyezte és mereven maga elé bámult. A kínos csendet és élettelenséget a kocsmáros törte meg egy idő után. Mozdult, s újabb zöld üveget tett az emberünk elé. Még most sem volt szó, csak szemkontakt. A történés azonos a korábbival. Bor, nyelés, szalonna, bicska, nyelés, s utána hosszú néma csend. Az idő, felfoghatatlan, vagy talán már nem is létezett. Odakint szürkülni kezdett. A boritta felállt, a szalonna maradékát betekerte az újságpapírral, hóna alá dugta, fejével biccentett és kilépett a kocsmából. Már a legyek sem zümmögtek. Én pedig, csak bámultam.
Akkor nem, de most megértettem. Nem történt semmi, csak egyszerűen, emberléptékűen, természetesen folyt tova az élet. Szavak és gesztusok nélkül, ismerősen, ismeretlenül is békességben együtt voltunk. Igen, csodálatos volt az a néma bor.
2008. április
Utolsó kommentek