1989. május
Mint a ködbe jutó vitorlás hajó
gyógyító szélre vágyok.
Hogy a közelben elhaló látóhatáron
célt találjak, hogy mehessek.
Mint virág a hajnal harmatától,
hogy megvédhesse az aszálytól.
De csukott szirmai mögött mégis
a néha halált osztó fénysugár jöttére figyel. Mint a verembe esett vadállat.
A dzsungel sebzett felszínű odújában.
Sorsára vár fel-alá futva.
Szeme a labirintus kijáratát kutatja.
Aranyveretes glóriám
homlokomra csúszott.
S e súly alatt már nem vethetem fel szemem.
Csak cipőm orráig pásztázhat tekintetem.
Jó szerettem volna lenni.
De aki jóságot keveset kapott még
nem tudja mit veszített.
Lát, de csak úgy, ahogyan a színvakok.
Mert a szűk, piszkos sikátorokban én már nem járhatok.
A nyüzsgő aluljárók is már kivetnek magukból.
A lámpák is megfakultak, színük robbanva széttörik.
A szemek tiszta fényét imbolygó utcaseprők rozsdás kukákba lökik.
És magam után húzom nyomom.
A fejvadászok kutató szemekkel már régóta keresnek.
S a néha megbillenő lépteimről,
még a hideg éjszakában is nyomomra lelnek.
És mint egy autóbusz állomás,
ahonnan az utolsó járat is már elment.
Tajtékot gőzölgő hajamról
penészes vakolat pereg le.
És a bamba csöndben
egykor indulni készült álmom.
Lezárult kapuk nyikorgása
minden visszafojtott kiáltásom.
Már mindkét karom vérzik.
Spriccelő vérem a még lüktető remény.
Súlyos láncokkal lábamon
araszolok lassan tovább a holnapok felé.
Utolsó kommentek